Nem mintha azt várnám bármelyik hazai vedéglőtől, hogy az egytálételhez ajándékba fél disznót adjanak, de ha legalább tízévente egyszer a zimmerferi szakosztály marketingesei fejükhöz kapnának, és délre húznának, mint a vadlibák egy tanulmányútra, akkor bizony leesne az állacskájuk, s kalákában kiáltoznák, hogy: Jéééé, ezt így is lehet csinálni???

Lehet bizony. Mert míg Siófokon az egymás végét érő vendéglátó (tessékszószerintérteni) egységekben csak ahhoz értenek, hogy minél több nulla kerüljön a mozzarellasaláta ára után, vagy hogy a velővel sonkával töltött sertésszeletet ebédelő családról tizenegyezernél kevesebbet még véletlenül se szedjenek le, addig a világ nem is annyira túlsó felén valami egészen más történik. 

  Nyilván, az a táj adottsága, hogy a legkisebb szőlőfürt is hetven dekásra sikeredik, és a barackból két szem egy kiló, az meg pláne, hogy telefonon kell megkérdezni a halászt, hogy az utolsó körben fogott-e tintahalat, vagy csak rák akadt a hálóba. Úgy tűnik, tőlünk 1500 kilométerre minden gyereknek megtanítják még otthon, hogy fiam/lányom, legyél kedves, ne csapd be az embereket, mert holnap is velük kell bizniszelned, és ha romlott fetát, plöttyedt paradicsomot, vagy esetleg túl magas számlát adsz nekik, bizony morcik lesznek, és másnap nem jönnek a környékedre sem.  Ellenben ha versenyt csinálsz a szomszéd vendéglőssel abből, hogy kinél illatozik jobban a báránysült, vagy hogy mekkora vajlingban vándoroljon az asztalra a horiatiki saláta, özönleni fog a vendég, és ha nincs üres asztalod, akkor is türelmesen fognak várni a bejutásra.

Theologos kicsi falu. Nagyon kicsi. De tényleg. Ha jól számoltam, 5 utca. Kostasnál a bejárat előtt méretes bárányok forgolódtak egy nyárson. Épp az ablakokat mosták a család nőtagjai, amikor nagyon bátortalanul megkérdeztük, lehet-e már ebédelni (családunk tagjai különleges genetikai adottsága, hogy bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségű ételt eltüntet), hát lehetett. Kostas megpödörte a bajuszát, és kis noteszével letelepedett az asztalunkhoz. Nem kérdezett, ajánlott. Célozgattunk a bárányra, kettőt bólintott, és eltűnt. Olívás, oregánós, pirított házikenyér jött. Tzadzikit kanalaztunk rá. Kostas néha odasandított, aztán a megfelelő pillanatban odapenderült a tállal. Vajpuha (adagonként 45 deka) báránysült-szeletek feküdtek szépen sorban egymás mellett, mindenféle fűszer nélkül, mert mint megtudtuk, a bárányt önmagában, nagyon lassan kell sütni, és csak sózni kell.

Maradék krémes tzadzikit húsfalattal kenyérre tornyozni, és hammm....

A szomszéd asztalnál közben áldást mondott a pap, és kb húsz ember (talán a fél falu lehetett) békésen falatozni kezdett. Bárányt, és tzadzikit.