Balzsam- a gasztroblog

11. rész

 

 

 Jan komolyan gondolta a hét órát. Bár én már fél hatkor nem tudtam aludni, mégis azt gondoltam, hogy a tegnapi, hosszúra nyúlt vacsora után képtelenek lesznek az emberek magukhoz térni. Tévedtem. Jan farmerban, és feltűrt ujjú ingben egy furgonnal jött. A plató tele volt, méghozzá azokkal a dolgokkal, amit tegnap olyan gondosan összeírtam.

- Igaz, a létrát kifelejtettem. Mégis honnan van mindez? Kirabolt egy barkácsboltot?

- Tegnap este Theo összekészített pár dolgot. A festék a taverna felújításakor maradt ki, az ecsetek szintén. A létra a furgonban volt, a furgon meg Stavrosé, aki a zöldségeket szokta a piacra vinni. A szerszámokat és a cementet a kikötőben horgászó férfiak hozták még az éjjel, a járólapokat pedig az elöljáróság pincéjéből hoztam. Végül is egyelőre a falu érdeke is, hogy ne romoljon tovább az épület.

Döbbenten néztem, azt gondoltam, hogy a következő hónapokban építőanyagokat fogok vásárolni szoknyák helyett, és a falakat fogom festeni ahelyett, hogy lepihenném a karikákat a szemeim alól.

- Akkor indulhatunk is. - beültünk a furgonba, ami ugyan köhögve de kigurult az útra. A nap már felkelt, a kanyarokban integető szederbokrokon túl szakadék van. Alattunk a tenger hihetetlenül nyugodt volt. A reggeli napfénytől áttetsző kék lett a színe, olyan, mintha azt ordítaná: fotósok, gyertek, itt vagyok, ennél szebb nem is lehetnék!

De a fotósok ilyenkor még alszanak. Éppen most fordulnak egyik oldalukról a másikra, letörlik a nyálcsíkot a szájukról, és amikor felkelnek, a kávé mellett a barátnőjüknek egy álomszép tengerpartról áradoznak. Ami persze szerintük nem is létezik, pedig hát itt van, és csak úgy kínálgatja magát. Már-már szemérmetlenül.

A tengerpartok erkölcsi megítéléséből egy éles fékezés térített magamhoz.

- Megjöttünk.

Kinyitottam a nagy fakaput, és valami nagyon furcsa volt. Elindultam a ház felé. Emberek nyüzsögtek a teraszon, ketten a tetőn ültek, és kalapáltak valamit, és a házból is zajok szűrődtek ki.

- Na mit szól?- Jan egy vödörrel a kezében vigyorgott. - Mondtam, hogy mindent megoldunk.

 

 Lepakoltunk a platóról, Jan csatlakozott a kőművesrigádhoz, én pedig bementem, hogy selejtezni kezdjem a felesleges holmikat. Zoét találtam a belső szobában. A szófán ült. Könnyezett.

- Olyan magányos volt. Amikor Eliza meghalt, nem találta a helyét a világban. Kértük, százszor, ezerszer, hogy legalább néha jöjjön le a tavernába, beszélgetni, egy pohár bort inni. De ő nem akart. Még néhány évig elfogadta a segítséget az olívaszüret idején, és ott volt, amikor a ligetben leszedtük a termést, de egyszer csak elmaradt. Az orvosa tudta, hogy csak hetei vannak hátra. Aztán már csak a temetőben tudtunk elbúcsúzni tőle. - Zoé sírt. Régi barátját siratta, akiért nem tehetett semmit. Leporolta, és dobozokba rakta a fotókat. Egyet kivettem a kezéből. Mikisz egy hintaszékben ült, és nézte az olívafákat. 

- Ezt szeretném kirakni. Szerintem örülne neki. -Zoé elment, hogy rendbeszedje magát.

 

 Az egyik szekrényben vasalt terítők, ágytakarók és függönyök tucatjait találtam. Egy dobozban esküvői koszorú porladósra száradt rózsái őrizték egy boldog szombat délután emlékét. Szinte láttam, ahogy az ifjú feleség férje karjaiba omlik, és a rózsakoszorú félrebillen göndör fürtjein. Visszazártam a dobozt. A pincébe indultam, hogy helyet keressek a holmiknak. Egy percig sem gondoltam, hogy a lomtalanítás végleges lenne. Hiszen ők mindig itt lesznek velem, még ha sohasem találkoztam velük, akkor is.

A pince félhomályában megbotlottam néhány üvegben. Az aprócska ablakokig botorkáltam, letöröltem, és kinyitottam őket. Még így is kevés fény áradt be, de éppen elég ahhoz, hogy körbenézhessek. Az egyik fal gondosan végig volt rakva borospalackokkal. A cimkéken az évjárat, és a tőkék származása is fel volt tüntetve. Korfuról, Zakynthosról, Samosról hozott tőkék termései. Egy beszögellésben négy hordó volt lepecsételve. Az egyiken két könyv hevert. Az egyik tele volt írva az egyes évek borhozamának összes adatával. A felhasznált gyantamennyisétől a palackforgalomig minden benne volt. A másiknak csak az első oldala volt tele. A 2003-as év termését jegyezték bele. A toll könyvjelzőként szolgált. Egy pici pókocska szaladt ki alóla. Útjára engedtem, azt gondolván ő lesz az én szerencsehozó pókom. Egy hatalmas szekrényt üresen találtam. Ez éppen jó lesz Mikisz örökségének.

Zoéval mindent lehordtunk, amire már nem volt szükség. Kisepertük és felmostuk a szobákat, lemostuk az ablakokat. Jan megjavította a karnisokat, amikre frissen mosott függönyöket akasztottunk. A vékony gézanyag pillanatok alatt megszáradt. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a négy szobából három új bejáratot kapott.

- Ezeket itt kiadhatod.- Theo hatalmas kalapáccsal a kezében állt egy szabálytalan lyukban. A porfelhőn át köhögve mondta: oda hátra emelek egy paravánt. Mögötte elfér egy tusoló, és egy mosdókagyló. A toalett úgyis hátul van, a vendégek használhatják azt.

Függönyök le, kizavartak bennünket a konyhába, mondván a nőknek ott a helye, szólnak, ha kész az új ajtó.

A konyhában centis por uralkodott. A kőmosogatóba hörögve zubogott a víz, addig engedtem, amíg tiszta nem lett. A pillangós tányérokkal kezdtem, nyilván nagy barátok leszünk, lelki szemeim előtt meggyes pite rogyadozik rajtuk. Kitörölgetem a tálalószekrényt, fala mellett őjabb fotókat találok. A régi üvegeket kidobom, a fiókokból értelmezhetetlen papírokat selejtezek ki. Az evőeszközöket kifényesítem, az egészet egy tiszta terítővel letakarom, majd súrolni kezdem a nagy kövekkel kirakott padlót. Mire minden ragyog, kész az első ajtófélfa a vendégszobák egyikén. Tervek nélkül is istenien néz ki.

Az edényeket szép sorban visszahelyezem a vitrinbe. Jan üveget hoz, kicseréli az egyik törött részt. Hatalmas fehér terítővel takarom le az asztalt, Zoé kancsókban bort hoz.

- Főznünk kellene, így mindenki éhen fog halni. - az ajtó felé indulok, hogy valami ennivalót intézzek. Zoé az utamat állja.

- Ácsi kislány, már lerendeztem, a tegnapi bárányból éppen elég maradt. A hűtőtáskákban van a hús, a csomagtartóban a kenyér, és a paradicsom. Gyorsan készítünk pár szendvicset. - nem tudtam megállni, a nyakába ugrottam. Éreztem, hogy ilyen nem mindennap történik vele.

- Köszönöm.

- Ne köszöngess, menjünk, mert az éhes férfi mindig rosszat jelent.

- Igenis. - máris indultam a kenyerekért. Mire visszaértem, Zoé a rozmaringos báránysültből vékony szeleteket vágott. A bucikba két szelet hús, és paradicsom került. A tányérokon két szendvics, és egy kupac tzadziki landolt. Paradicsommal díszítette a remekműveket, közben én kézmosó vizet készítettem, hogy mindenki asztalhoz ülhessen.

Theo asztali áldást mondott. Mikisz emlékére, és arra, hogy minden remekül menjen. A szendvicsek percek alatt eltűntek.

 

 

 

12. rész

 

 

Befutott Lilly és Tom, Zoé az ő kezükbe is szendvicset nyomott, majd mindenki ment a dolgára. Lillyvel, és Zoéval nekiestünk a ház elejének. Hófehér festéket mázoltunk rá, olyan vakító lett, hogy csak úgy csusszant rajta a napsütés. Mire a kész ajtókeret körül is lefestettük a falat, kész lett a második szoba bejárata is. Stavros virágtartókat hajlított vaspálcákból, így lett helyük a pincében talált virágládáknak. Teresa gyorsan hazabiciklizett, majd egy szatyor muskátlitővel tért vissza.

- így ni. Rakd vízbe őket, egy-két hét alatt kigyökereznek és már el is ültetheted a növénykéket. 

Az új életkék ásványvizes üvegekben próbáltak gyökeret verni. Szóval máris megszűntem egyedüli jövevénynek lenni.

Kihagytuk a sziesztát, de senki sem bánta, mert mire a nap a hegyek peremén kezdett táncikálni, szinte mindennel készen voltunk. Nem is gondoltam, de a lemenő nap fényénél húszan tapsoltuk meg az újjászületett házat. Már csak az ablakkeretek, és az ajtók festése maradt hátra, de mivel minden nedves volt még, ezzel várni kellett néhány napot.

- Addig kénytelenek lesztek elviselni- fordultam Tomhoz és Lillyhez

- Ugyan már, így is hiányozni fogsz, ha elköltözöl. Nem is gondoltuk, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik. 

 

 

 Másnap reggel képtelenek voltunk felkelni. Nekem sajgott a hátam a falfestéstől, úgyhogy egyik oldalamról-némi jajjgatás kiséretében - a másikra fordultam, és aludtam tovább. Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy Lilly sikongat a kertben. Letámolyogtam.

 

 A látványt felidézni sem egyszerű. Lilly valami ismeretlen hallal küzdött, pontosabban kergették egymást szerencsétlen állattal. Belegondoltam, hogy ez lesz az ebédünk, és inkább a hűtő felé vettem az irányt, hátha megmenthetem a helyzetet. Tévedtem. Szinte üres volt.

A hal közben már a rózsalugas környékén ugrabugrált.

- Állj meg te! Nehogy azt gondold, hogy megmenekülhetsz! Gyere vissza. - aztán valami csoda folytán egyszer csak kifáradt. Megadta magát, elfogadta, hogy az ő pikkelyes végzete, hogy fűszeres kéregben a tányérunkon mutassa meg, milyen a tökéletes ebéd. Nem adta könnyen: Lilly a küzdelemtől csapzottan próbálta feldolgozni a méretes jószágot. Egy tálban pác csillogott. Tele mindenféle zölddel, aminek begyűjtéséről Zoé világosított fel bennünket.

-A sütemények bezzeg nem ellenkeznek. - örökérvényű okosság volt ez. Tény, hogy Lillynek jobban állt a cukrászjelmez, de szemmel láthatóan most még a csúszós-nyálkás hallal való babrálás sem volt ellenére. A vékony szeletek sütőlapra kerültek, de csak miután mindkét oldalát belemártotta a zöld pácba. Miután tele lett a lap a szeletekkel, fóliával takarta le, és eltette pár órára pihenni.

- Na. Ez kész van. Mi dolgod van ma?

- Átnézem a gazdaság könyvelését. Tudnom kellene, hogy annak idején miből mennyit termeltek, és hogy mi mennyit hozott a konyhára. Bár szépnek tűnik, hogy az ölembe pottyant ez az egész, azért rengeteg munka lesz vele.

- Ott lesz neked Jan. Ahogy elnézem, egyre többet van veled. És ne mondd, hogy ááá, rosszul látod. Már mindenki látja.

- Igazad van. Tényleg bizsereg valami közöttünk, de talán még korai lenne.

- Mi lenne korai??? A Jóisten áldjon meg Lea, meddig akarsz még egyedül lenni? - el kellett ismernem, hogy igaza van, bár szerencsére nem kellett neki válaszolnom, mert hazaért Tom, aki - nem is tűnt fel-eddig távol volt.

- Lányok, meglepetés következik. Tom bácsi piacon járt. Tudtátok, hogy itt milyen kincseket lehet kapni? Hatalmas padlizsánokat szedett ki a pulcsija alól. A zöldséges ládából egy tál hatalmas szemű eper, egy zacskó okra, lóbab, és egy darab bárányhús került elő. Végül egy kis zacskóból két leheletfinom sálat rántott elő, nagyjából olyan mozdulattal, mintha ő lenne a cirkuszi bűvész. A vékony selyemcsodából egy Lilly, egy pedig az én vállamra került. Lillyén hatalmas rózsák futottak, pont olyanok, amilyenek a terasz mellett nyíltak, az enyémen pedig apró pillangók röpködtek. Pont olyanok, mint Mikisz porcelánján.   

 Gavallérunkat cserébe megreggeliztettük, majd felajánlottuk neki, hogy mint cserfes nimfák dallal, esetleg lanton kísérjük az ebédjét. Hahotázni kezdett.

- Lilly téged kirúgtak az énekkarból. Téged meg fel sem vettek.

Igazat adtunk neki.

- Akkor meg kell elégedned a vizuális látványunkkal.

Az ebéd remek lett. A hal vajpuha volt, a kérge pedig ropogós, a mellé rakott héjában sült krumpli joghurtos szósszal pedig olyan volt, amit még tíz év múlva is csak áhítattal lehet emlegetni.   

Ebéd után kerékpárra pattantam, magukra hagytam Tomékat, és elindultam hogy szemügyre vegyem újdonsült birodalmamat.

 Bár az előző napi látványos haladás eredménye még mindig meglepett-lényegében rá sem lehetett ismerni az épületre, de beláttam, hogy hónapokra, sőt évekre való munka akad még a telken. Lementem a pincébe, hogy rendbe rakjam az üres üvegeket. Pontosan ötszáz darabot találtam, kosarakba raktam őket, és leszedtem egy hatalmas adag pókhálót. A kis lakójával nem találkoztam, bár biztos voltam benne, hogy valamelyik kis sarokban éppen az új hálószobát szövi. - Hát mi mást is szőhetne egy pók...- mondtam félhangosan, és majdnem halálra rémültem, amikor:

- Magában beszél?

- Jézusom, de megijedtem, nem is mondta, hogy idejön. - Jan állt a pinceajtóban.

- Nem kérdezte. Csak beugrottam, hogy megnézzem, megszáradt-e a festés. Láttam a biciklijét, és keresni kezdtem. Jól elbújt. - Telerakott egy kosarat üvegekkel, és a pince hátsó részébe vitte. Hatalmas csörömpölés hallatszott, majd egy robaj.

-A fenébe is ...

- Mi történt?- odarohantam, de csak egy kupac törött üveget, és egy halom törmeléket láttam.

- Megbotlottam egy üvegben, és nekiestem a falnak. Minden összetört.

- Na jöjjön, kisegítem. - elkezdtem leszedni róla a törött téglákat, és félrehúzni a nagyobb üvegszilánkokat, de amikor felnéztem, a halom mögött hatalmas lyuk tátongott.

- Jan, nézze csak… folytatódik a pince.

Fél órába telt, mire megtisztítottuk a bejáratot. Mintha valahonnan a mélyéből fény derengett volna, de lehet, hogy csak a káprázat játszott velünk, mert amikor egy zseblámpával elindultunk befelé, akkor eltűnt a vékony világos sáv. A járat biztosan nem ennek az épületnek a része volt egykor, egészen más téglából építették, sőt párszáz méter után már a csak a szikla kivájt falai látszottak. A falakon mécsestartók emlékeztettek arra, hogy itt rendszeresen, hosszabb időt is eltöltöttek az emberek. Aztán egyszer csak újra feltűnt a fény, amit korábban már láttunk. Vízcsobogás hallatszott.

- Jöjjön szorosan mögöttem. Vigyázzon, mert nagyon csúszik. - Beláttam, hogy jobb lesz óvatosnak lenni. Fonott papucsomat a divatdiktátorok nem barlangászkodásra tervezték.

Aztán egy terembe léptünk.

- Hát ez meg mi?

 

 

13. rész

 

 

- Egy biztos, hívnunk kell a régészeti hivatalt. - körbenéztem. Ki tudja hány száz vagy ezer éve készült ez a barlang. A terem egyetlen hatalmas medencéből állt. A padlón, és a falakon apró kövekből kirakott mozaikképek. A fürdőzőknek kis ülőkéket alakítottak ki. A popsi méretű helyeket külön kis ábrák díszítették.

Jan eloltotta a lámpát. A rácsos ablakokon át éppen elég fény áradt be, hogy minden részletét láthassuk a teremnek, és amikor körbementünk a medencén, hogy láthassuk, hova néznek az egyébként kívül gazzal benőtt ablakok, elámultunk.

Alattunk harminc méter mélyen a tenger fodrozódott.

- Értem már, hogy miért nem látta senki az ablakokat. Ezen az oldalon a kis öböl van, ide csak ritkán járnak az emberek, és ilyen magasságban senkinek nem tűntek fel az ablakok. - Jan elővette a mobilját, de nem volt térerő.

- Na mindegy, menjünk vissza, szólnunk kell a hivatalban arról amit találtunk.

 

 Eltakarítottuk a maradék törmeléket, Jan elment bejelentést tenni, én pedig maradtam, hogy folytassam a munkát. A fürdőben átsúroltam a csempéket, a tusolót, és mire dél lett, elégedetten nyugtáztam, hogy megint egy lépéssel előbbre haladtam. Nem gondoltam, hogy ekkora öröm lesz látni, ahogy alakul a ház. A falak megszáradtak, és a tető is olyan volt, mint új korában. A sziklaperem felőli oldalon kicsit megtépáztuk a borostyánszőnyeget, de néhány hónap alatt visszanő. Így most olyannak tűnt az udvar, mint ahol valami nagy mulatságra készülnek. Mindenütt ládák, dobozok, de a káosz pozitív kisugárzású volt. Még az öreg Demetrisz, a falu vezetője is hümmögve dicsérte a változásokat. Bedöcögött Jan kíséretében, aki úgy mutatott be bennünket egymásnak, mintha valami varázsló lennék, és egyedül nekem lenne köszönhető az, hogy a sziget még nem süllyedt el egy földrengéstől.

- Ez igen hölgyem. Mintha újjászületett volna az öreg tanyája. Nem is sejtettem hogy a vén gazember ilyesmit őriz a pincéjében...

- Hát szerintem talán ő sem. De meg kell hagyni, a fürdő szinte tökéletes állapotban maradt meg. Az a csoda, hogy víz nincs benne.

- Biztos vagyok benne- mondta Jan- hogy valahol itt van egy vízér, de egyelőre ne nyúljunk semmihez, majd a régészek megvizsgálják, mit lehet vele kezdeni. Az is lehet, hogy nem jó semmire.

- Hát én ezt kétlem-tette hozzá Demetrisz amikor újra átbotorkáltunk a leomlott falon, a kacskaringós folyosón, és elértünk a teremig. - no de majd az okosok megmondják. - Megyek is a hivatalba és telefonálok.

Elindultunk a kijárat felé, de még visszanéztünk. A terem mozaikburkolatának úgy változott a szine, ahogy a nap haladt, és mindig más szögben érte a fény. Szinte láttam, ahogy régi helyiek itt pihentetik meg fáradt tagjaikat. Lehet hogy gyógyvíz zubogott a hatalmas kádban, végül is az egész úgy néz ki mint egy ősjakuzzi...

Mire kiértünk, megérkezett Lilly és Tom, hoztak ebédet. Komótosan eszegettünk a félig kész teraszon. Tom Jannal beszélgetett valami üzletről, mi nem is nagyon figyeltük őket, mert Lilly a fürdőről kérdezősködött.

- Ha szerencséd van, akkor újra beüzemelheted. Lesz egy saját fürdőházad.

- Ha szerencsém lesz, nem zárja le az egész tanyát a régészeti hivatal. Tudod ilyenkor alapos vizsgálatok szoktak jönni. A régészek lezárják a terepet, kis gödröket ásnak, megnézik hol sötétebb a föld, és mindenféle apró kincseket húznak ki a földből. Nem is tudom, hogy ez jó lenne, vagy rossz. Annyira szeretnék itt maradni. Két nap alatt beleszerettem ebbe a helybe. Már elterveztem, hogy fáradt, kimerült városlakókba fogok lelket önteni. Olyan házaspárokat látok vendégül, akik felnevelték a gyerekeiket, és új boldogságot keresnek néhány hét kikapcsolódással. Esténként gyertyákat gyújtok a kerti asztalokon, és az olívafák alatt édes borral fogom kínálni az egész napos gyaloglástól kimerült társaságot.

- Én pedig ha gondolod néha süteményekkel kényeztetem őket. Tommal szeretnénk egy csendes kávézót nyitni valahol a faluban. Semmi extra, csak annyi, amitől jól érezzük magunkat.

- De ugye nem hajtod túl magad? Egyszer már megtapasztalhattad milyen az, amikor nem szabsz határt a munkamániádnak.

- Becsszó, csak egy pici kávézó lesz néhány asztallal.

- Akkor erre most iszunk. - Leszaladtam a pincébe, hogy megdézsmáljam az öreg Mikisz borkészletét. Amikor elvettem a palackot, belesuttogtam a levegőbe:

- Köszönöm Mikisz bácsi...

 

 Valóban, az öreg Mikisz olyasmit hagyott hátra, amire mindenki büszke lenne. A borkészlet még legalább három évig kitart, sőt ha megfelelő lesz a termés még bővül is néhány fajtával. Meg kell ismerkednem a helyi borokkal, és ha igazán jó pincét akarok, akkor hozatnom kell néhány ládával más tájegységek jellegzetességeiből is. Az olívaliget szélén néhány fiatal birka legelészett. Nem úgy tűnt mintha bárkihez tartoznának. Eldöntöttem, hogy megkérdezem kié, ha kiderül hogy nem az én földem lakói (milyen furcsa ezt kimondani), akkor megveszem őket a gazdájuktól. Elvégre egy igazi birtokra állatok is kellenek.     

 Lillyvel később lefestettük az ajtó és ablakkereteket. Azon morfondíroztunk, hogy vajon hány vendéget viselnek el a helyiek anélkül, hogy ne éreznék azt, turista átjáróház lett a békés kis falujukból.

- Végül is megválogathatjuk, hogy kiket engedünk ide. - mondta Lilly. - Csak azok jöhetnek, akik meg tudnak enni egy ötfogásos vacsorát Zoénál, hajnalig képesek borozni egy pakli kártya mellett, vagy kitartóan horgásznak reggelente a parton a kávéklubbal. - A három öreg le sem moshatta magáról az elnevezést.  

- Ne feledkezzünk meg az olívaszüretről sem. Aki segít, az kedvezményt kap a szállásból-tettem hozzá.

- Igazad van, az idénymunkákat rábízhatjuk a vendégekre, és akkor mindenki jól jár.

- Már látom a hirdetést: Jöjjön robotolni a világ legszebb szigetére!!!

- Na jó, majd kíméletesen fogalmazunk. - Lilly Tomnak is elújságolta az ötletet, aki rögtön tovább is adta Jannak.

- Nem is olyan rossz ötlet. Itt egész nyáron van munka, és annak, aki egy irodában kuksol egész nap, felüdülés lehet asszisztálni az eperdzsem főzésénél.

- Én már csak tudom-nevettem.

 

14. rész

 

 

 Kiderült, hogy a régészek csak egy hét múlva jönnek, Édesanyámék viszont egy nap múlva. Szóval ideje volt a családlátogatásra koncentrálni. Délután még felhívtak, hogy biztosan jó szigetre, sőt országba vették-e meg a jegyüket, és biztosan ne hozzanak-e kenyeret, tejet, vagy bármit, ami megmentheti őket, és engem az éhenhalástól. Komoly pszichológiai eszközökre volt szükségem, hogy Anyu lelki békéjét helyrebillentsem, de aztán amikor letettük a telefont arra gondoltam, hogy mi lesz ha ők sem akarnak hazamenni???

 

 Lementem Zoéhoz vacsorázni, Lillyék már ott ültek, és javában pusztították a világ legfinomabb sült krumpliját. Horasz futott be, egy tál friss fagylaltot rakott az asztal közepére.

- Na ezt kóstoljátok meg. Tejszínes vanília fügeszósszal. - Kanalakat nyomott a kezünkbe.

Én eddig azt gondoltam, hogy a fagylalt-kivétel a méregdrága, kacskaringós márkajelzéssel ellátott- az jeges kása valamilyen snassz aromával, ami itt-ott csomókban jön elő a fagyiból. Na hát nem. Tévedtem, ez a fagyi nem az a fagyi. Ránézésre olyan volt, mint egy főzött krém, mégis hűvös, a fügét pedig gyantás borban, és fenyőmézben párolták vajpuhára, szóval úgy csordogált a kupac tetején, hogy az még a leghisztisebb gourmandot is dalra fakaszotta volna.

Olyan bűvöletben kanalaztuk Horasz alkotását, hogy el is felejtettük, hogy ezt illik szóban is megdicsérni. Tele szájjal tettem neki pofátlan ajánlatot.

- Horasz ha nem haragszol én ebből jó előre rendelnék vagy öt évre való adagot. Szeretném, ha vendégeim ilyesmiben lubickolhatnának. - Horasznak felcsillant a szeme.

- Várj csak kislány, még nem kóstoltad a nugátkrémeset, vagy a karamellás sárgadinnyét. Majd utána üzletelünk.

 Horasz szemmel láthatóan a fagylaltokba volt szerelmes. Egyedül élt, mégis olyan vidámság szorult belé, amit néha magam is meglepetéssel tapasztaltam. Reggelente a kikötőben kezdte a napot, a befutó hajósok előszeretettel vásároltak asszonyaiknak a jeges finomságokból, majd amikor ott elfogytak a vendégek, átgurította standját a partra. Egész nap csacsogott, ellátta a nyaralókat jótanácsokkal, hogy mit hol érdemes venni, és merre menjenek kirándulni. Horasz minden héten szerezett magának néhány új barátot, és ami a legmeglepőbb volt, mindig mindenkire emlékezett. Azokkal is úgy fogott kezet, mintha tegnap váltak volna el, akik csak évekkel később tértek vissza a szigetre. Horasz olyan volt, mint egy élő emlékkönyv.

Egyszer Zoé mesélt nekem róla. A magányos fiatal férfi szülei, és menyasszonya egy borzasztó balesetben meghaltak. Horasz egy teljes évre magába zárkózott. Mivel vallásos családból származik, annak rendje-módja szerint meggyászolta szüleit, és kedvesét, majd amikor letelt a gyászév, minden megváltozott. Horasz kibújt a maga által szőtt gubóból, és szárnyalni kezdett. Persze időnként kilátogatott a falu aprócska temetőjébe, de nem szomorkodott: elmesélte szeretteinek, hogy mi minden történt a szigeten, amiről ők nem tudhatnak. Hogy a kikötőben új hajót avattak, vagy hogy érkezett egy hibbant nő, aki itt akar új életet kezdeni, és nem is megy neki rosszul.

Horasz békés lelkét mindenki szerette, ő pedig viszont szeretett mindenkit. Ő volt a falu bizalmasa, még az idősebb, tapasztalt emberek, mint Theo is neki öntötték ki a szívüket, ha valami nyomta.

Horasz időnként eltűnt egy-két hónapra. Elutazott. Szerette látni a világot, ellentétben a helyiekkel, akiket teljesen kitöltött a szigeti élet. Horasz olyankor Ázsia eldugott zugaiban, vagy kedvenc helyén, Izlandon vetett horgonyt. Hazatérve apró ajándékkal kedveskedett barátainak, és estéken át mesélte élményeit.

Horasz most nem Izlandról mesélt, hanem a fügeszószról. Tom tágra nyílt szemekkel hallgatta Horaszt, aki szerint az igazi titok a fenyőmézben van.

- Hidd el Tom, nem mindegy milyen mézet használsz hozzá. A füge lehet bármilyen, de a méz! Ez a méz a fenyő gyantájával ízesített, és ha veszek egy üveggel, akkor láthatod, hogy fenyőmagot is tesznek bele. Attól lesz egy kicsit füstös aromája. Holnap gyere velem, megyek vásárolni. Megmutatom, hol lehet ilyesmit venni.

Tom azonnal beleegyezett, és azt is lefixálták, hogy Lilly is velük megy. Hazaindultunk, mert nem akartam hajnalban lekésni a szüleim érkezését.

 

 Amikor reggel biciklire ültem, ismerős érzés fogott el. Hát persze. Egy hete Tomért mentem ugyan így. A kávéklubot ugyanott találtam, egyikük gyorsan elszaladt, hogy nekem is hozzon egy bögrével, és békésen beszélgettünk, amíg be nem futott a hajó.

Néhány család türelmetlenül toporgott, várták, hogy hivatalosan is kezdetét vegye a nyaralásuk azzal, hogy a szigetre lépnek. Kedves embereknek tűntek, valószínűleg Zoénál többször is látom majd őket.

Apám két hatalmas bőröndöt vonszolt le a hajóról. Anya a nyakamba ugrott, és a fülembe súgta:

- Tudtad, hogy apád tengeribeteg?- hátrapillantottam, jé, Apa tényleg falfehér. Megöleltem őket, jó volt már látni mindkettőt.

- Jól utaztatok?-a kérdést inkább Anyához intéztem.

- Hát azt leszámítva, hogy majdnem lekéstük a repülőt,aztán eltévedtünk a  hajóindulásnál, és a fedélzeten nem volt kávé.... igen, isteni volt, és ez a hely... csodaszép.

- Menjünk haza. - indítványoztam, és bezsuppoltam a bőröndöket az időközben megérkezett Jan kölcsönfurgonjába. Összeismertettem őket, és megbeszéltük, hogy este kerti vacsorát adok Anyuék tiszteletére.

- Mivel a birtok még nem volt kész, és az én szobám nem szabadult fel a villában, Jan szerzett egy kis lakást Apuéknak a főtér közelében. Egy pici kék kapun át lehetett bejutni az udvarra, ahol kis reggelizőasztal, és két szék jelentette a teraszt. Csak reggel sütött be a nap, egyébként kellemes hűvös uralkodott a kis levegőztetőkertben. Az ereszcsatornán pici fehér virágokat ontó növény futott fel, nyilván onnan szerezte magának az életető napsütést.

A lakásban patyolattisztaság uralkodott. A kis főzőfülke előtt egy tágas étkezőből nyílt a nappali. Keskeny lépcső vezetett az emeletre, nem néztem meg, de onnan nyílhatott a hálószoba.    

 

Anyu lerogyott a kanapéra.

- Csak egy kávét egy zuhanyt, és tengerpartot akarok. Most!

Apa ülve elaludt, bár nála ezt megszoktuk. Nem is ébresztettük fel.

- Akkor magatokra hagylak. Tizenegyre értetek jövök, úszunk egyet, aztán irány a taverna.

 

Felpattantam a bringára, és hazakerekeztem. Furcsa volt, de a birtokra máris otthonként gondoltam. Szinte láttam, ahogy Anyukám rácsodálkozik az épületre, és a buja kertre.

Tom lelkendezve fogadott:

- Képzeld, sikerült eladni a házat, és az üzletet egyszerre. Mostmár tényleg maradhatunk mi is, semmi nem köt bennünket többé oda.

- Remek, hidd el, Lilly is boldog lesz itt.

- Horasz már ajánlott is nekünk egy helyet a kávézónak. Arra gondoltam, hogy reggeli ételeket is készítünk majd. Tíz-tizenegy órára elfogynak a vendégek, utána szabad lesz az egész napunk.

- Ez remek ötlet. Én pedig szállítom nektek a vendégeket. Úgy döntöttem, nyitok egy idegenforgalmi üzletet. Én szervezem a vendégeket, Jan intézi a szállást, a birtokon eltölthetnek egy-két napot, sőt ha kell kirándulni is elviszem őket.

- Na megyek, és megnézem megszáradt-e a festék az ajtókereteken. Jó lenne ma helyrerakni a nyílászárókat.

- Rendben, szólj, ha segíthetünk valamiben.

- Köszönöm...

 

 

15. rész

 

 

A festék megszáradt, és mivel Jan éppen arrajárt, segített felrakni az ajtókat, és az ablakokat.

- Mi lenne, ha még ma átköltöznék ide? Igazából semmi sem hiányzik.- Jan nevetett.

- Várni kellene azzal még. Jövő héten jönnek a régészek, addig semmiképpen sem javasolnám, különben is, akkor végeszakad a nyaralás-érzésnek, és minden egy pillanat alatt hétköznapivá válik.

- Ezt kétlem, de jó, legyen, nem sietek, viszont most rohannom kell, elkések a családi ebédről. Este találkozunk a tavernában.- inkább kérdeztem, mint kijelentettem.

- Ha gondolja, úgysem volt még időnk beszélgetni.

- Ez igaz...akkor este...-elkerekeztem. Megint éreztem azt a furcsaságot Jannal kapcsolatban, ráadáásul elsőre igent mondtam neki. Bár ettől kicsit megijedtem, azért legbelül tudtam, hogy Jan kellemes társaság lesz. Anyáék biztosan együtt akarnak majd lenni, és Lillyéknek sem ülhetek mindig a nyakán.

 Az apartman üres volt. Anya gondosan kicsomagolt, a bőröndöket betolta az ágy alá, de ők nem voltak sehol. Elindultam a partra, gondoltam sétálni mentek, de ott nem találtam őket. Már éppen telefonálni akartam, amikor a taverna felől integettek nekem. Hatalmas adag fagyi volt a kezükben- tehát találkoztak Horasszal - és mindketten kipirultak, ezek szerint nem bírták ki, hogy ne menjenek le a partra.

- Ó hát úgy néztek ki, mint a kisrókák, csak a szemetek világít, és pirosak vagytok.-nevettem.

- Elfelejtettük a naptejet. Már csak akkor jöttünk rá, amikor visszafelé jövet megláttuk, hogy elkezdünk vörösödni. Mondd, Lea nem lesz ebből baj?- Apukám feje búbja szinte lángolt.

- Hát, jajjgatni fogtok két napig, de azt itt lehet, senki sem szól érte. Aztán lehámlotok, mint egy szirti gyík, de azért sem fog szólni senki. Ha ízlik a fagyi, Horasz vödörszámra hord majd nektek belőle. Higgyétek el, egy kis leégés túlélhető. - tudtam, hogy nem túl meggyőző a dumám, pláne, hogy Zoé majdnem eldobta a kezében lévő fazekat, és egyből kenőcsért futott, de igyekeztem elodázni a pánikot.

Már az asztalnál ültünk, amikor Theo egy kalappal tért vissza, és Apának adta

- Jól áll, higgye el- ami nagyjából annyit jelentett, hogy " bolond vagy te is, de majd megtanulod a leckét". Aztán csak mosolygott apámon, aki úgy nézett ki a kalapban, mint a vadnyugat hőse élete első vietnami papucsában....

Anya csendben próbált nem röhögni a látványon-nem sikerült. Apám felé fordult.

- Te néztél már tükörbe? A falevél nyoma, amit az orrodra raktál, fehér maradt. Egy nagy szív alakú folt van az orrodon, úgy nézel ki, mint Julcsibohóc.- Anya ekkor már a térdét csapkodta.

Zoé hozta a kenőcsöt: - ne menjetek az utcára. Rózsaszín és büdös. De két nap múlva kutya bajotok sem lesz. Még mindig jobb, mintha részegen táncolnának...és viccesebb is.

 

Az ősök visszavonulót fújtak, de csak miután Zoé felpakolta őket három napra való étellel. 

- Adtam nekik joghurtot, ragut, és sajtot. Olívában pácoltam bazsalikommal és szemesborssal. Theo minden reggel visz nekik kenyeret, szóval nem halnak éhen.

-Ó Zoé, mihez kezdenénk nélküled! - átöleltem öreg barátnőmet. Olívaillata volt. A fülembe súgta- Jan. Jó választás.

- Te mindent látsz igaz?- nevettem rá

- Hát, látom, hogy a tejes pite mikor éppen roppanós. Látom, hogy Anyád retteg, hogy elveszíthet, és azt is látom, hogy gyógyulni jöttél ide. De mondd, miért ne lehetne pont Jan a gyógyír a te bajodra? Ha beválik, megtarthatod. - hát ilyen a görög asszonyok bölcsessége.

A parti villába indultam. Hatalmas volt a hőség, a tus alá álltam, és negyed óráig engedtem magamra a jéghideg vizet. Egy köntösbe burkolózva kiültem a pergola alá, és egy noteszbe jegyzetelni kezdtem. Be kell szereznem még néhány dolgot, mire jönnek az első vendégek.

Arra gondoltam, hogy a kertben termő gyümölcsökből dzsemet főzök. Hatalmas üstben fogom kevergetni a rumos málnát, vagy a fahéjas szedret. Az édesszájúaknak csokoládés őszibarackot főzök, az ínyenceknek pedig citromos egrest. Zoé megígérte, hogy megtanít tésztát gyúrni. Ha megérik a paradicsom, csinos üvegekben tésztaszószt teszek el. A ház melletti üres kis földdarabot kinevezem fűszerkertnek, és a szószokba borsikafüvet, bazsalikomot szórok. A húsokhoz pedig a teraszon szárítok fűszercsokrokat. A lista lassan kerek lett. Serpenyők, lábasok, reszelők, és még ki tudja hányféle konyhai, kerti eszköz szerepelt rajta, mind-mind azért, hogy a vendégek mindig a legfinomabb fogásokat ehessék. Ha nem lesz kedvem főzni, lezsuppolom a bandát a tavernába, hogy Zoé is kényeztethesse őket.

 Kényelmes vendéglátó leszek, mint ahogy itt mindenki kényelmes. Nagyot kortyoltam a frappémból, majd lévén szieszta, szundikálni mentem. 

 

- Anya! Merre vagytok?- vacsora előtt villámlátogatás szénné égett szüleimnél.

- Úristen ez mi?

- Zoé kenőcse. Isteni, hűs, nem érzem magam úgy tőle, mint egy grillezett homár.

Apám helyeslően jajjgatott. Neki egyvalami csillapíthatta szenvedését: a sör, amit gondosan a hűtőbe csempésztem.

- Meglátjátok, holnap estére kutya bajotok sem lesz.

- Hát lányom, legyen igazad. De valljuk be, most eléggé elkeserítő a helyzet.

- Még mindig jobb, mintha egy cápa evett volna meg benneteket.

- Miii? Itt vannak cápák?

- Ha találkozom eggyel, átadom neki az üdvözleteteket. Na jajjgasatok tovább, kitartás, holnap jövök!

Elképedve néztek utánam, pedig ha látták volna magukat...

 

Hazamentem, hogy átöltözzek. Egy hosszú, világoskék ruhába bújtam, fonott szandált húztam, és feltűztem a hajam. Mire kész lettem, Pont hazaértek Tomék.

- Hova-hova?

- Vacsorázni megyek Jannal.

- Iiigeen???- jelentőségteljesen egymásra mosolyogtak. Hát ennyi. Nincs menekvés.

Már út közben gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen nem is kellene ellenkeznem, hiszen Jan igazán...ott állt a taverna bejáratánál hófehér ingben, hátrafésült hajjal. Egy szál rózsa volt a kezében.

- Mifelénk a férfiak szeretnek virágot adni.

- Maguk felé a férfiak értenek a nők nyelvén.

- Mi lenne ha hagynánk ezt a furcsa magázódást? Elvégre földiek lettünk. - nevetett. A szája mellett ott bujkált egy kis ránc, ami nagyon jellegzetessé tette az arcát. Miért is nem láttam ezt eddig?

- Igazad van.-az asztalhoz kísért, amin már ott várt bennünket egy kancsó athoszi bor.

- Ezt az italt szerzetesek készítik, kóstold csak meg, a legjobb a görög borok között.

Belekortyoltam, hűvös volt, savanykás, de mégsem fanyar. Gyanta nyoma érződött rajta, és méregzöld fenyvesekre emlékeztetett az illata.

- Még mindig nem mesélted el, miért jöttél ide.

- Pedig egyszerű történet. Éltél már városban?

- Igen, bár az itteni élet még a fővárosban sem annyira felgyorsult, mint felétek. Az emberek minden nap sziesztáznak, szóval mire felmenne bennük a pumpa, már várja őket az ebéd, és utána a jól megérdemelt pihenő. Láthatod, itt mindenki csak egyféle tempóban tud élni, azt pedig nem más határozza meg, mint a föld, és a tenger. Délben lehetetlen a tűző napon dolgozni, így mindenki behúzódik az otthonába, és lazít egy kicsit.

- Olyan ez, mintha két műszakban dolgoznának.

- Hát igen, de ez két nem túl megerőltető műszak.

-A régi életemhez képest mégis ha itt reggeltől estig kellene robotolnom azt is jobban viselném, mintha vissza kellene mennem.

- És kit hagytál ott hirtelen felindulásból?

- Senkit.

- Nana...

- A szüleimet már ismered, és Lillyt meg Tomot is.

- Ennyi, nem volt senki más?

- Hidd el, nem. Egy éve szakítottam Peterrel, aki időközben Izlandon kapott szerződést, szóval már nem köt össze bennünket semmi. Igazából akkor kerültem mélypontra, amikor tönkrement a kapcsolatunk, ezt nem is tagadom. De a végső lökést a költözéshez az adta, hogy ott, abban a helyzetben már nem is akartam javítani az életemen. Reggeltől késő estig dolgoztam, és nem törődtem semmivel. Lassan a barátaimat is elhanyagoltam, szóval egy este, amikor kikapcsoltam a számítógépet, arra gondoltam, hogy soha többé nem akarom visszakapcsolni.

- És másnap már nem is mentél dolgozni?

- De igen, ennyire nem volt egyszerű. Mégis hatalmas megkönnyebbülés volt utoljára kisétálni az irodából.

- És Ed? Hogyhogy utánad jött?

- Ed egy bolond. Azt képzeli, hogy mindenki érte él, és ezt olyan művészi fokon űzi, hogy a saját agyát már csakis arra használja, hogy módszeresen alázza a körülötte élő embereket.

Láthatod, képes volt utánam jönni, mert még a saját gépének a belépőkódját sem ismeri.

- Hát nem csodálom, hogy idáig futottál. - közben Zoé jelezte, mindjárt kész a vacsora.

- Nem is rendeltünk...

- Hidd el, itt sosem kell rendelni. Az étlapokat szerintem fél éve senki sem használta. Zoé mindig ránézésre tudja, hogy kinek mit kell hozni.

Valóban. Hatalmas rákok érkeztek egy gyönyörű tálon. Vajpuha húsuk enyhén megpirítva, mellettük csillogó citromkarikák pihentek, egy másik tálcán pedig mesés köretek sorakoztak. Mentás jázminrizs, vajban sült krumpli, és párolt zöldségek mellett pirosra sült bárányborda, és néhány tintahal várta, hogy megkóstoljuk.

Végül mézes diós sütemény érkezett, krémes vaníliafagyival. Gyaníthatóan Horasz készleteiből való, úgyhogy gyorsan kértünk belőle még egy adagot.

- Úristen, most azt fogod hinni, hogy külföldi nők mind bélpoklosak. Addig esznek, amíg ki nem nézik őket az étteremből.

- Nem, még véletlenül sem- tiltakozott. - Jó nézni, hogy nem válogatsz, és minden ízlik. Hidd el, a nők nagy része hatalmas tévedésben él, amikor azt hiszi, hogy férfiak egy csomag ropiba szerelmesek. Pedig ez nem igaz.

- Úristen, téged mutogatni kellene a női magazinok szerkesztőségében, ahol külön rovatot nyitnak a botoxosoknak, és az anorexiásoknak, mert ez növeli a példányszámot.

- Hát pedig láthatod, itt nem nagyon van sovány nő. Az emberek szeretnek enni, persze módjával, De itt nincsenek is nagyon hízlaló ételek.

- Hát ha az előbbi diós-szirupos-fagylaltos dologra gondolok, akkor most azt mondom, hogy lódítasz. - de ekkor már inkább a zamatos athoszi bor beszélt belőlem - és ha le akarsz itatni, közlöm, hogy a karodban kell hazavinned, mert spiccesen képtelen vagyok lábraállni.

Megérkeztek Horaszék, és zenélni kezdtek. Észre sem vettük, de a tavernában telt ház volt. A túlsó asztaltól Lillyék integettek, a kávéklub tagjai az ajtó melletti kisasztalnál verték a blattot, két cica a kapu előtt imbolygatta bajuszkáját, hátha leesik nekik is egy-két falat. Egy kislány egy-egy kis sült hallal kedveskedett nekik. A zsákmánnyal az olívafa tövébe futottak, ahol elégedett mormogással kebelezték be a könnyen jött vacsorát.

Zoé kockás kötényében elégedetten nézte vendégeit, akik mindent megettek az utolsó falatig, amit eléjük rakott. Teo pedig pipázott, és egy sportújságba mélyedt.

A zene egyre gyorsabb lett, néhányan táncolni kezdtek. A kör egyre nagyobb lett, majd szétvált, és kikacskaringózott a kapun. A cicák meglepetten néztek a kacagó pörgő-forgó emberek után, akik megkerülték az olívafát, majd visszalépkedtek az udvarba. Jan megragadott. A sorhoz kapcsolódtunk, és mikor újabb dal kezdődött, tovább lejtettünk a nevetgélő társasággal. Egy percre sem volt megállás, csak amikor Teo egy nagy tálcán aprócska poharakban ouzot hozott. A férfiak asszonyaiknak is vettek egy kispoharat, mindenki koccintott, majd tovább táncoltunk.

Nem is figyeltem az idő múlását. Itt nem is érdemes. Meg kell tanulni a nyugalmat, ami az ittenieknek születésüktől kezdve a vérében van. Talán az ősöreg olívafák teszik, vagy az antik fürdő a sziklában, de lehet, hogy csak a bor szállt a fejembe?

- Azt hiszem ideje mennünk. - a kerítés felé mutattam, amerre már derengeni kezdett az égbolt alja.

- Rendben, induljunk. Azt hiszem, régen mulattam ilyen jót- Jan szeme alatt a kialvatlanság jelei látszottak.

- Azért az vigasztal, hogy a görögök is tudnak nagyon álmosan kinézni. - megsímogattam a karikákat.

- Azt hiszem egy kávé sokat segítene rajta. - átkarolt, és hazaindultunk.

A kerti nyugágyba fészkeltük be magunkat, egy-egy bögre forró kávéval. Egy puha gyapjúplédbe burkolóztunk, még éreztem, ahogy megsimogatja a homokomat, de a következő pillanatban arra nyitottam ki a szemem, hogy megbillen a nyugágy, és mindketten a földön kötünk ki. Lilly alig bírta abbahagyni a nevetést. Kigabalyodtunk a plédből, és feltápászkodtunk.

- Hány óra? - alig láttam, és a virágos ruha a derekamra csavarodott.

- Már majdnem tizenegy.

Jan felugrott, és az autója felé rohant- Lekéstem egy találkozót, majd jövök!- elporzott.

- Hát ez a nap is jól indul. 

       

 

16. rész

 

 Néhány órával, egy bögre kávéval, és egy adag reggelivel később a birtok felé tartottam, amikor a piactéren Anyáékkal futottam össze. Mindketten hatalmas szalmakalapban masíroztak a dinnyekupacok, és a krumpliszsákok mellett.

- Ugye nem a partra igyekeztek? - kérdeztem tőlük, mint a rossz gyerekektől.

- Csak egy fél órára merészkedtünk ki, már annyira unatkoztunk, hogy nem bírtuk tovább. - Apu bocsánatkérően nézett, nem tudtam rájuk haragudni.

- Na jó, gyertek velem. Mutatok valamit. - lelkesen követtek. Most is fogták egymás kezét, mint mindig. Nem is emlékszem hogy valaha nem kézen fogva mentek volna. Ez olyan biztos emlék volt, mint a gyerekkori kakaó íze, vagy az első babaház.

- Messze vagyunk még? - kérdezte Anya, pont a kapu előtt.

- Megérkeztünk. Segítsetek kinyitni a kaput. - Apa egyből befelé tolta az egyik szárnyat.

- Kihez törünk be? Te Lea, ilyet nem tehetünk, börtönbe juttatsz bennünket.

- Pssszt, nyugi. - végigsétáltunk az olívák alatt, Anya megszagolta a rózsákat, szemmel láthatóan elámult azon, amit látott. Apa csak hümmögött, mondván a gazdája biztosan időmilliomos, hogy így rendben tudja tartani. A teraszra értünk, és szinte egyszerre kérdezték:

- Na de mi ez a hely? 

- Anya, Apa, ez itt az új otthonom.

- Miii?

- Igen. Jól hallottátok . - mesélni kezdtem nekik a házról, ami egy hete még árván állt itt, a brigádról, akik segítettek helyrehozni. Végigvezettem őket a vendégszobákon, ahol friss festékillat terjengett, és megmutattam nekik a barlangfürdőt, ahol a déli napsütésben szelíden csillogtak a mozaiklapok.

A teraszon készítettem nekik szendvicset. Felbontottam egy palack bort a pincekészletből, és közöltem velük, hogy örökre itt maradok.

- Először csak egy évre akartam jönni. Felmondtam az irodában, amiből persze botrány lett. De aztán meggondoltam magam, szóval maradok. A vendégszobákat kiadom, és konyha is lesz. Sőt aki akar, még az olívásban is dolgozhat egy kicsit, vagy segíthet befőzni.

- Na de egyedül? Ki fog segíteni? Minden barátod otthon van!

- Tom és Lilly is ideköltöznek. A parti villában maradnak, és egy reggelizőt nyitnak a kikötőben. A szigetre alig jönnek turisták, mert senki nem ismeri ezt a helyet. Pedig láthatjátok milyen gyönyörű itt minden. A helybeliek zárkózottan élnek, úgyhogy nekik is jó lesz egy kis nyüzsgés. A vendégek számát korlátozzuk, hogy ne tegyék tönkre a közösség nyugalmát, de úgy gondolom, úgy tizenöt-húsz ember jól érezhetné magát itt.

Apukám egyre érdeklődőbben hallgatott.

- Mondd csak, mikor jönnek az első vendégek?

- Még nem tudom, de egy hónapon belül már megérkezhet az első csoport. Szeretném lepróbálni, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Mi tetszik nekik, és mi nem. Mi az, amivel okosan tölthetem ki a szabadságukat.

Apa gondolkodott egy kicsit- mi lenne, ha hoznék egy próbacsoportot? A horgászcimborák biztosan szívesen jönnének ide a családjukkal.

- Tényleg? Apa, ez remek lenne. - Magamban máris a programokat, a menüt terveztem, eszembe jutott, hogy ágyneműt kell vásárolni, és új tükrök kellenek a fürdőkbe.

Zajt hallottunk az olívafák felől. Mintha valaki rázta volna az ágakat.

 

 Horasz rohant keresztül a kerten, átugrotta a rózsabokrokat, és úgy kapkodta a levegőt, hogy azt hittük valami katasztrófa készülődik.

- Megjöttek! Itt vannak!

- Horasz, nyugodj meg, kik jöttek meg?

-A régészek!

- De hát csak szerdára vártuk őket! Hol van Jan?

- Jan bement a városba motorcsónakkal. Nem érem el telefonon!

- Hol vannak most a régészek?

- Zoé eteti őket, van még előttük két tál polipsaláta, meg egy tálca sütemény. De hogy utána mi lesz, azt nem tudom.

- Én igen. Anya, maradjatok itt, vigyázzatok a házra egy kicsit. Horasz: futás!

 

 Nekiiramodtunk és befutottunk a hivatalba. Előadtuk a fuldoklós, sípolva köhögős különszámot, de nem tapsolt senki, ezért előadtuk az "Itt vannak a régészek" kezdetű nótát. Melina a titkárnő vízért szaladt, Nikosz a jogász felkapta a táskáját, és rám nézett.

- Lea, most akkor vegyen levegőt. Szépen, nyugodtan. Egy-kettő, úgy... menjünk. Szépen lélegzik, mosolyog, kedves, nem fél a régészektől... már az utcán jártunk.

 

A tavernában három kockás inges, egyetemista kinézetű pasas, és egy idősebb férfi ült. Szemmel láthatóan nem rohantak felmérni a terepet, inkább a polipokkal voltak elfoglalva. A kávéklub tagjaival beszélgettek, ahogy hallottam az én nevemet is említették, de mivel mindez görögül történt, egy kukkot sem értettem belőle.

- Kalimera - próbálkoztam elég gyengén.

- Kalimera- válaszoltak, és beszélgettek volna tovább, ha Stavros nem mutatbe nekik.

-A hölgy Lea, róla meséltem önöknek.

-Á, hát örvendünk. - egyszerre álltak fel, nyilván a múlt héten ezt gyakorolták a tükör előtt. Innentől mindent egyszerre csináltak. Kórusban bólogattak, mosolyogtak, ittak, és ... pff a többibe bele sem akartam gondolni.

- Szóval mi lesz a sorsa fürdőnek? Szeretnénk eredeti állapotába visszaállítani és beüzemelni. - máris éreztem, hogy sok volt ez a kockás ingbe bújt lelkeknek.

- Nem lesz az olyan egyszerű, meg kell határoznunk a korát, és el kell küldeni a szakvéleményt Athénba. Ott fogják eldönteni, hogy mi lesz a sorsa. Akkor talán menjünk is.

 

A kockásingesek nem lazáztak, lendületesen haladtak. Próbáltam nekik megmutatni a falut, húzni egy kicsit az időt, hátha felbukkan Jan, hogy felügyelje az egész eljárást, ami leginkább olyan volt, mintha az utolsó gésa budoárjába (amit biztosan nem így hívnak) betörne néhány pattanásos kamasz. Méltatlannak éreztem, ahogy a kockásingesek hümmögve beléptek a kertbe, és ügyet sem vetve a szinte vigyázban álló szüleimre, egyenesen a pincéhez mentek. Olyanok voltak, mint akik már jártak itt.

- Ismerjük a sziget minden négyzetcentiméterét. Amikor az amfiteátrumot feltárták, már tudtuk, hogy valahol van egy fürdő. Sőt, valószínűleg lesz ott még egy járat is, amit idővel befalaztak. 

- Nem rémlik, hogy lenne ott befalazott járat.

- Nem is láthatták, mert valószínűleg bevonták mozaikkal.

Beértünk a terembe, és a kockásingesek megint csak egyszerre, leültek. Sapka le, szívre szorít, és komolyan, már csak egy nótára nem zendítettek rá. Nézelődtek egy darabig, majd egyikük felpattant, és az egyik fali mélyedéshez szaladt.

- Mindenki menjen ki a medencéből! - kihúzott a falból egy követ, és a nyílásból víz kezdett zubogni. Tátott szájjal néztük.

- Ez a fürdő nem ókori, vagy legalábbis a burkolat sokkal később készült. De, várjanak csak-a kockásingesek közül kettő lemaradt. A gyorsabbik az ablakokkal szemben kezdte piszkálni a falat. Kis mozaikkockákat fejtett le egymás után ,és egyszer csak - hihetetlen, de ott volt a már emlegetett másik járat ajtajának körvonala. Egy külön mozaikkép egy lovassal.

- Kell maguknak egy kőlap mozaikkal? Végül is szép munka.

- Ja. Jó lesz asztallapnak.