November 14-én igenis el kell kezdeni a visszaszámolást karácsonyig. Már csak azért is, mert pl nálunk ilyenkor kezdődik az év végi hajtás, tehát kell valami, ami tartja az emberben a lelket. Márpedig nekem jól esik, ha néha, hullafáradtan beleszagolok a mézeskalácsos dobozba, vagy sorra veszem, mi minden hiányzik még a meglepetések listájáról. 

 Az biztos, hogy idén is készítek szaloncukrot, a hétvégén elkezdek hozzá olyan csomagolópapírt keresni, amib szívesen tekerem a kis marcipános falatkákat. Nem szoktam csokiba mártani, attól ugyanis elveszti jellegzetes ízét. A csokoládénak ugyanis olyan domináns az aromája, hogy elnyomja a marcipánt. Már megvettem hozzá az ostyalapot (85 forint négy nagy A4-es méretű lap egybecsomagolva), sőt még a Thassosi portyáról várja a sorsát egy nagy narancshéjbefőtt, amit isteni szirupban tartósítottak. Találtam otthon citronádot is, így lehet citromos, és narancsos változata a szaloncukinak.

 A második biztos pont a gyümölcskenyér lesz: lágy kalácstésztából (mert a morzsalódós változatot nem szeretem) sok tejjel és vajjal, hogy kenyérpirítóba lehessen rakni karácsony reggel, és áfonyalekvárt lehessen rá csorgatni.

 A harmadik a pástétom, amit csirkemájból sütök, fokhagymás tejben pácolom előtte, és persze libazsírt használok, mert attól lesz igazán finom.

A dekoráció az most egyelőre necces: hetek óta szemezek egy magyalfával, ami a gyár hátsó bejáratától nem messze lóg ki egy kerítésnél, de még nem mertem róla néhány ágacskát metszeni. Pedig gyönyörű piros bogyók vannak rajta, és pont olyan haragoszöld a színe, mint amilyet szeretek.  Az udvaron tavaly óta (mert akkor is itt szedtem) szép friss hajtások nőttek a borostyánon, szóval ha erőt veszek magamon, és mindkettőből begyűjtöm a megfelelő mennyiséget, a lakás is fel lesz díszítve.