A liba jó nagy állat, pláne akkor tűnik ez így, amikor az ember először találkozik vele. Szóval L. megérkezett a konyhába, és akkorának tűnt, mint egy tank. Hasában kis zacskó rejtette az aprólékot (az is nagynak látszott), és bár az egész monstrum pihent pár hetet a fagyasztóban, minden reményeim ellenére sem ment össze. Kicsit sem. L. egyébként főszerepre született: egy olyan karácsonyi buli hangulatáért felelős, amire mindenki hetek óta készült.
Legalább tíz szakácskönyvet lapoztam végig, és kutya legyek, de egyik sem szólt igazán a libasütés titkairól. Pedig állítólag egyszerű,sőt, mindenki a szimpla sózásos-sütőbe tolásos technikát istenítette, én meg nem hittem el. Biztos voltam benne, hogy L. sokkal jobban örülne valami kicsit bonyolultabb módszernek.
Fűszerfiók kinyit, átböngész, becsuk, megint kinyit, átszaglász, pár üveget kivesz, kettőt visszarak. Még hármat kivesz. Fokagymát pucol. Olivaolajat csurgat, mustármagot szór, borsot tör az orra alá. L-nek tetszik, mondván gágá.... aztán irány a sütőbe. Na de ez még csak egy libamelles próbálkozás volt, telefonnal fotózva, kiváncsian nézegetve, napokig elégedetten eszegetve az eredményt.
Most kijelentem, a liba finom. Mindenki szégyellje magát, aki mást mer állítani.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.