Balzsam- a gasztroblog

                                               22. rész

 

 

 Stella olyan volt, mint egy lepke. Körbeszálldosta a vendégeket, mindenkire hintett egy kis selyemport, ők nevetgéltek neki, aprókat kortyoltak a borukból, aztán csillogó tekintettel néztek a továbblibbenő lányt. Egy titok még mindig maradt: továbbra sem sikerült kiderítenem, kinek a házában vagyunk.

Szerencsés lehet az illető. Athén külvárosát rövid autókázással lehetett megközelíteni, a hegyoldalban hatalmas telkeken igényes családi házak épültek. A teraszról egy hatalmas öbölbe lehetett látni, a Pireus kikötő hajói békésen ringatóztak a vízen. Olyanok voltak, mint az apró medálok egy láncon. A távolban Egy sziget körvonalai derengtek, de akárhogy próbáltam kivenni a tájat, a sötétedésben csak egy-két parti falu fényei látszottak.

- Az ott Salamis. Csak néhány kilométerre van innen, mit szólnál, ha megnéznénk valamelyik nap?- Jan kendőt terített a vállamra, éppen akkor, amikor először hűvöst éreztem a karomon.

- Persze, szívese. Mondd Jan, kérdezhetek valamit? Hol vagyunk, és miért érzem azt, hogy valami nagyon furcsa itt?- elkapta a tekintetét, és az egyik fát kezdte nézni.

- Stella és én, mi nem édestestvérek vagyunk. Anyámék örökbe fogadták őt, még iskolába jártunk, amikor mindketten meghaltak egy hajóúton. Stella idegösszeomlást kapott. Hónapokig kórházban volt. Semmit nem tehettünk érte, csak vártuk, hogy az idő segítsen neki.

Alex szülei vettek magukhoz bennünket és neveltek tovább. Már ők sem élnek. Idősek voltak, és elmentek. A sorozatos gyász mindenkit megviselt, de össze is kovácsolta a családot. Ez a ház a szüleinké volt. Itt szoktunk találkozni. Bár senki nem lakik itt, igazából mindenki ide jár haza, mert itt mindig van valaki ebből a furcsa, soktagú családból. Mindenkinek van külön lakrésze, és látod, mindenki tudja, mikor kell jönni. Most épp Alex esküvőjére. Hónapok óta erre készülünk, hogy minden tökéletes legyen. Eleni, a menyasszony holnap érkezik. Nagyon kedves lány, szeretni fogod.

 

A háttérből zene szűrődött. A társaság énekelni kezdett, és mire a teraszra értünk, a férfiak már táncoltak. A nők ütemes tapssal kisérték a kimért mozdulatokat. Jan is bekapcsolódott. Leültem Lea mellé, aki átkarolt.

- Mázlista vagy. Kifogtad a világ legtürelmesebb pasiját. - nevetett. - Pénteken velünk kell jönnöd ünnepelni. Eleninek lánybúcsút rendezünk. Kirúgunk a hámból csak mi nők. Na? Ígérem bebizonyítjuk, hogy a görög csajok is tudnak rosszlányok lenni...

- Hát ebben nem kételkedtem egy percig sem. Tudod mit? Rendben, ott leszek. Jant lepasszolom a srácoknak. Belecsapunk az éjszakába.

 

Fáradtnak éreztem magam, és ezt Jan is észrevette. Elköszöntünk a társaságtól, és Jan a ház oldalsó traktusába vezetett. Hatalmas faragott antik szekrények álltak a fal mellett. A földtől a plafonig érő ablakokat hófehér vászonfüggönyök árnyékolták. Az erkélyen hatalmas leánderbokor ontotta hófehér virágait, amiről Lilly jutott eszembe. Telefonálnom kellett.

- Halló, szia hogy utaztatok?

- Istenien, Athén gyönyörű! Mi hír a szigeten?

- Theo beteg. Szívrohamot kapott. Ma reggel kórházba kellett vinni. Zoé teljesen maga alatt van.

- Mi baja?

- Nem tudom, most megyek le a tavernába, hogy segítsek neki. Elő kell készíteni reggelre a kenyérnek való tésztát.

- És Tom?

- Ő ment Theoval a kórházba, csak holnap jön.

- Istenem, és Zoé hogy viseli?

- Kétségbe van esve. Leginkább, mert nem tud mellette lenni annyi időt, amennyit szeretne.

Aggódni kezdtem azokért az emberekért, akiket alig pár hete ismertem. Olyan volt, mintha a családom lenne veszélyben.

Újra tárcsázni kezdtem.

- Anya? Jól vagytok?

- Szia kicsim, persze. Apád nem fér a bőrébe, alig várja, hogy visszamehessünk hozzátok. Ő fogja kísérni a horgászcsapatot, én csak két nap múlva megyek utánuk, mert még dolgoznom kell. Nálatok minden rendben?- elmeséltem mi történt Theoval. Könnybe lábadt a szemem.

- Annyira aggódok érte Anya.

- Kicsim. Minden rendben lesz.

- Nagyon várlak benneteket.

- Szia Kicsim.

 

Kitártam az ablakokat, és kimentem az erkélyre. Az egész várost látni lehetett. Lentről még hallatszott a zene, és néhányan csendesen beszélgettek. Az esküvő volt a téma. Lillyék jutottak eszembe, és azt kívántam, ezúttal sikerüljön nekik. Jan lerogyott az ágyra.

- Hulla vagyok.

Elmeséltem neki mi történt Theoval. Idegesen telefonálni kezdett. A kórházat hívta, ahol egy barátját kereste, aki ott orvos. Csak fél óra múlva nyugodott meg, amikor végre válthatott néhány szót Theoval. Az öreg hangja erőtlen volt.

- Azt mondták nem kelhetek fel. Meg vannak ezek őrülve. Mit képzelnek, hogy majd itt fogok henyélni? Na neeem....

- Theo, könyörgöm, pihenned kell! Nem ugrálhatsz most kedvedre, az ég szerelmére. Kérlek hallgass az orvosokra.

Theo még dohogott egy kicsit. Szidta a politikusokat, a kényelmetlen kórházi ágyat, és az életet, amiért így kitolt vele. Jan csitítgatta. Láttam rajta, hogy nem biztos abban, minden rendben lesz. Átöleltem.

- Pihenjünk, mindkettőnkre ráfér.

- Igazad van.

 

   Athénban a reggel színes és szagos, és kóstolnivaló. Stella pedig azonnal kapható volt egy kirándulásra, ami a piacra vezetett. Illatos szalámikat, krémes sajtokat, és hatalmas kosár friss zöldséget vettünk a reggelihez. Ropogós bagettekkel megpakolva még a bazár felé vettük utunkat, ahol nem tudtam ellenállni néhány szőtt terítőnek, és két faragott tálcának. Már-már szégyelltem magam, de a lógó nyelvű Stellát még egy illatszerboltba is becsaltam ahol illatos fürdőolajt árultak. Szert tettem néhány tearózsa, és liliom illatú fürdőolajra, valamint egy púder állagú porra, amit szintén a fürdővízbe kellett önteni.

- Ettől olyan lesz a bőre, mint a tej...- kínálta portékáját a kackiás bajszú drogériatulajdonos. Bármilyen fáradtak voltunk, szinte erőn felül szippantottuk be a finom illatokat, amik kitisztították tüdőnket. Olyan érzés volt, mint a reggeli szél simogatása a tengernél. Finom, és pihentető. Stella még visszaszaladt néhány fürdőgolyóért, és egy parfümért, amiket a menyasszonynak szánt, aztán megpróbáltuk a csomagtartóba gyűrni mind a hatvanhét szatyrunkat. Nem sikerült, jutott belőlük a hátsó ülésre is. Mire hazaértünk, Alex és Jan a konyhában beszélgettek. Kávét készítettem, számtalan kis csészében a számtalan lakónak. Arisz elviharzott a menyasszonyért a kikötőbe, mire visszaértek reggeli várta a társaságot az asztalon. Stella ugyanúgy sündörgött, mint tegnap este.

Aztán feltűnt valami.

Stella folyamatosan figyelt valakit. Először nem jöttem rá, de amikor megérkezett Eleni, és mindenki őt üdvözölte, lévén ő a menyasszony, Stella és Arisz susmutoltak valamit. Arisz alig láthatóan végigsimította Stella kezét. Magamban kuncogtam. Ezek itt ketten hatalmas titkot őriznek. Valamiért nem akarják elmondani, hogy összetartoznak.

Közben bemutattak egymásnak bennünket Elenivel. A karakteres arcú görög lány nagyon hadart, és nagyon erősen gesztikulált. Két perc múlva már a szobájában voltam, és végighallgattam, hogy milyen volt az útja, és hogy azonnal be kell venni a ruhájából, mert fogyott.

- Mekkora mázlista vagy, nekem ez sosem sikerült.

- Mi? A három kiló fogyás? Hidd el, három nap tengeribetegség csodákat művel.

De nem maradhattam segíteni neki, mert Jan sürgetni kezdett. Indulnunk kel, ha át akarunk menni Salamisra.

 

 A kis piros autó szélvészként suhant velünk a kikötő felé. Jan minden kis utcát ismert, és mindegyikhez volt valami sztorija. A hegyoldalból aprónak látszó hajók egyre nagyobbak lettek. Mire melléjük értünk, kecses jachtok lettek belőlük. Jan néhánynak a tulajdonosát ismerősként üdvözölte, váltott velük pár szót, aztán átsétáltunk a menetrendszerinti járatokhoz, és jegyet vettünk a túlpartra. A hajón egy férfi szinte kényszerítette az utasokat az evésre. Kipakolta a grillkészletét, és kis szelet pácolt bárányhúsokat sütött a forró vasrácson. Néhány szelet salátával egy-egy buciba tömködte őket, és kis adag mustárt nyomott a szendvicsekbe. Mi sem tudtunk ellenállni az illatoknak, mint az éhes óvodások, úgy tömtük magunkba az ízletes pecsenyét.

- Jan én tényleg nem fogok tudni hazamenni. Nem lesz az a hajó, amelyik egy kövér, túletetett nőt felvenne.

- Semmi baj drágám, akkor hazaúszol. Mire a túlpartra érsz, nyoma sem lesz a súlyfeleslegednek.

Nem tudtam rá mit mondani, végül is igaza volt. Azt már nem is említette, hogy a szigeten mennyit fogunk gyalogolni, tehát esélyem sem lesz elhízni. Kis utcákon bandukoltunk, jégkrémet ettünk, és amikor elfáradtunk, egy eldugott strandon terítettük le a biztonság kedvéért magammal hozott strandkendőt. Észre sem vettük, és este lett. Futva mentünk a kikötőbe, éppen hogy csak elértük az utolsó járatot, ami visszavitt bennünket Athénba. A hajóról még szebb volt a város. Az utakon hömpölygött a forgalom, olyan volt, mint egy nagy lüktető hangyaboly.

 

   Egyenesen a tavernába mentünk. Szerettem volna átöltözni, de mindenki lenge nyári ruhában jött a nagybácsi tavernáját ünnepelni, tehát nem lógtunk ki a sorból.

Már mindenki ott volt a tegnap esti társaságból. A házigazda épp az ifjú párra mondott köszöntőt, akik összebújva hallgatták az áldást. Ha bejön, életük végéig boldogok lesznek egy focicsapatnyi gyerekkel, sok bárányt fognak enni, és lesz pénzük annyi, mint a pelyva. Hatalmas tálcákon tálkákba szervírozott krémek érkeztek az asztalokra. Hagymás rudacskákat mártogattunk fokhagymás, és csicseriborsós, vagy éppen padlizsános szószokba. Arisz boroskancsókat osztott ki, a borostyánszínű italt megszagolva szinte már otthon éreztem magam.

Aztán rájöttem, hogy amikor az otthonra gondolok, a sziget jut eszembe. Honvágyam lett.

- Jan, vajon mi lehet otthon?- A kérdezett rám nézett, és elmosolyodott. –Nyugi, már csak három nap és otthon leszünk.

Hát, ettől nem lett jobb. Nyugtalan lettem, és sétálni indultam. Szóltam Jannak, hogy ne aggódjon. A friss levegő jót tett. Kis utcákon bandukoltam, egy kóbor kiskutya szorosan a nyomomban járt, néha vakkantott kettőt, ha úgy gondolta, nem jó felé megyek. Valamiért hallgattam rá, így egy teraszra jutottam, magasan a tenger felett.

A kapu előtt egy kis társaság kártyázott egy ütött kopott asztalnál. A sós víz aromája keveredett a kapu felett terjeszkedő futórózsa illatával. A különös elegyet felkapta a szél, és körbehordozta a néhány négyzetméteres helyen. A kártyások rám köszöntek, én visszaintettem nekik, és leültem egy kőpárkányra. A kutyus velem szemben huppant le a fenekére, világmegváltó sóhajt préselt ki magából. Az egyik asszony egy pohár bort, és némi pisztáciát hozott. Mosolyogva mondott valamit, amit nem értettem, de megköszöntem, amit adott.

Nem tudom, meddig ültem ott, de egyszer csak elment a társaság, úgyhogy visszaindultam. Jan pont abban a pillanatban indult a keresésemre, amikor beléptem a tavernába.

- Gyere, menjünk, látom hogy fáradt vagy. – igaza volt, olyan ólmosság vett erőt rajtam, amire nem is tudtam magyarázatot adni.   

Majdnem délig aludtam, és amikor kinyitottam a szemem, Jan ott ült mellettem vigyorogva, hatalmas tálcára halmozott reggelivel.

- Próbáltalak felébreszteni, de egy medve hozzád képest gyengén morog, úgyhogy hagytalak tovább aludni.

- Nagyon helyes, a világ összes haragját rád zúdítottam volna, ha megzavarod az otthoniakról szóló álmomat.

- És mit álmodtál? – A részletekre nem emlékszem, talán csak néhány dolog maradt meg, például az, hogy Zoéval narancsot szedtünk… talán még a kávéklub tagjai is benne voltak az álmomban, de az is lehet, hogy ők is szimplán hiányoznak…

- Hát nem csodálnám. Mi lenne, ha felöltöznénk, és elmennénk vásárolni? Az esküvő négykor lesz, és még nincs nászajándék, amit adhatunk. Szeretnék egy öltönyt is venni, meg néhány ajándékot az otthoniaknak.

- Ez remek ötlet, az ajándék nekem is eszembe jutott. Öt perc és kész vagyok.

Tényleg öt perc lett, Jan nevetett, mondván, a nyugati nőkről azt tartják, hogy évekig készülődnek, nyilván én vagyok az egyetlen kivétel.       

Közöltem vele, hogy ezek szerint főnyeremény vagyok, akit nagyon meg kell becsülni. Még jobban nevetett.

 

Az antik görög kultúra szoros szimbiózisban él a divatdiktátorok világával. Gucci és Prada butikok kellették méregdrága, ám gyönyörű holmijaikat a felső tízezernek. Jannal egy közeli kis utcában kötöttünk ki, ahol görög mesterek árulták kollekcióikat. Elámultam, mert azelőtt ilyet legfeljebb luxushirdetésekben láttam. Egy szabóságba mentünk, ahol Jant névről ismerték. Kelméket mutattak neki, majd amikor kiválasztotta a megfelelőt, méretet vettek róla, és a raktárból hozták a megfelelő öltönyt, és a hozzá való inget, nyakkendőt.

Amikor felpróbálta, el kellett ismernem, hogy tökéletes. Az öltöny is.

Egy kis butikban hatalmas selyem rózsákat árultak, egy halvány karamellszínűt választottam, hasonlót, mint Jan nyakkendője. Rövid keresgélés után cipőt is találtunk hozzá, vékony pántokból font felsőrésszel, amit a boka körül kellett megkötni egy selyemszalaggal.

Egy kis fekete ruhát vettem hozzá, úgy döntöttem, hogy pántnéküli felsőrészére fogom tűzni a rózsát.

 

Az ajándékkal bajban voltunk. Szerettünk volna valami személyeset adni, de nem tudtuk, mire vágynak, ezért befizettük a párt Ios szigetén egy pihentető hétévére. Hozzátűztük a hajójegyet, becsomagoltattuk az egész borítékot, és visszaindultunk a családi házba.

 

 Hatalmas nyüzsgés fogadott bennünket, a nők hajcsavarókban futkostak, szempillafestéket adogattak egymásnak, és ruhájukat lobogtatták. A férfiak fehér ingben feszítettek a tévé előtt, valami meccs ment, le sem lehetett volna szaggatni őket a képernyőről.

Elvonultam átöltözni, valaki megkérdezte, akarok-e szőrteleníteni, aztán elképedt arcomat nemnek vette. Nem sokkal később a ruhámra szánt selyemvirággal feltűzött hajjal álltam a bejáratnál. Jan kinyitotta nekem az autót, besegített (melyik pasi tenné meg ezt otthon), aztán mellém huppant, és gyönyörűnek nevezett. Még mindig nem szoktam meg ezt az egészet, a hangulatot, azt, hogy szeretnek- néha eszembe jutott Peter, akivel napokig nem is beszélgettünk, holott egy lakásban éltünk. Ahhoz képest ez az élet olyan volt, amit minden nőnek meg kellene tapasztalnia. Semmi idegeskedés, semmi kétely, csak egy megmagyarázhatatlan kapocs, amit még ha nem is hívunk szerelemnek, mindenképpen egy fontos, és erős kapocs két ember között. Nevezzük összetartozásnak. Nem hormonális, mint Anyu barátnőjének traktorosrománca, de nem is vak, amitől az ember lába remeg, és nem tud vele mit kezdeni. Egyfajta állandó állapot, és ez így jó. Nem akartam tovább gondolkodni rajta, bár amikor a templomban álltunk, és végignéztük, ahogy a pátriárka összeadja Elenit és Alexet, arra jutottam, hogy talán itt tényleg van értelme egy ilyesfajta eskünek, még ha az ember lánya borzong is a férjhezmenetel gondolatától.

 

Persze kicsit megrettentem a görög lakodalom hevétől, amikor az első tányér a lábam előtt csattant a földön, de aztán rájöttem, hogy akár sikíthatnék is, az se állítaná meg a mulatság hevében végzett jókedvű pusztítást.

- Jamasz!!! –üvöltötte valaki a tömegből. Mindenki egyszerre emelte a borospoharat, a kelyhekbe töltött mézbor visszatükrözte a kandeláberek fényét. Már kivilágosodott, amikor visszaindultunk a családi házba.

- Mi lenne, ha most elindulnánk vissza a szigetre? –kérdeztem Jantól.

- Szeretnéd?- megsimogatta a hajamat.

- Mindennél jobban. – meghaltam volna, ha most nemet mond.   

- Akkor csomagolj. Indulunk.

 

 Felváltva vezettünk, de még így is, csak estére értünk a komphoz. Az utolsó járattal keltünk át, és nem szégyellem, szinte megkönnyebbültem, amikor feltűntek a kikötő mögött a taverna fényei. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                 24. rész

 

 Jan egyenesen Zoé kapuja elé kanyarodott, és vadul dudálni kezdett. Az asszony konyharuhával a kezében futott felénk, és úgy ugrott a nyakunkba, mintha ezer éve, és nem egy hete váltunk volna el egymástól.

- Theo alszik, tegnap jött haza a kórházból. –mondta könnyes szemmel.

- Annyira hiányoztatok, hogy az esküvő után azonnal hazaindultunk.

- Na gyertek gyorsan, biztosan éhesek vagytok. - már terelt is bennünket az egyik asztal felé hogy bársonyos olívában pácolt fetát halmozhassunk hagymás bagettből készült pirítósunkra. Mézédes paradicsomot haraptunk hozzá, és bár a szemünk majd leragadt, ittuk Zoé információit az elmúlt napokról.

- Egy család jött néhány napja, az asszony várandós. A harmadik babáját egy hónap múlva hozza világra, a férje minden nap aggódik, hogy mi lesz, ha megindul a szülés. Engedelmeddel a birtokon szállásoltam el őket, mert a házban, amit béreltek, csőtörés volt. –Minden fáradtságom elillant.

- Vendégek vannak a birtokon? És ezt csak most mondod, de hát ez fantasztikus! –azon gondolkodtam, vajon meg van-e mindenük. Úgy tűnik Jan gondolatolvasó volt, mert azonnal szedelőzködni kezdett, és intett, hogy menjünk.

- Szerinted hogy érzik magukat? Nem is készültünk fel a fogadásukra, nem is volt itt senki, hogy fogadja őket. - mondtam Jannak, már az autóban ülve. 

- Mindjárt meglátjuk. Ha nem zavarja őket, hogy egyedül vannak az egész birtokon, akkor nincs baj.

 

  Bekanyarodtunk a kapun. A ház előtt két kisgyerek játszott egy kiskutyával. A tacskószerű eb szemmel láthatóan boldogan hagyta, hogy dögönyözzék, még az sem zavarta, hogy néha a porban kellett hemperegnie cserébe azért, hogy gurgulázó kacagást csaljon ki a kicsikből.

- Sziasztok, Lea vagyok. –kezdtem az ismerkedést első, hivatalos vendégeimmel.

- Szia, téged várnak Anyáék. - a szőke kissrác szemmel láthatóan nem esett ki a kutyagyűrés ritmusából.

- Hahó, van itt valaki?- a bejáratnál futottam össze vendégeimmel, akik lepirult bőrrel éppen a partra készülődtek.

- Hello, minden rendben? Lea vagyok, a vendéglátójuk. - az asszony szemmel láthatóan megörült nekünk.

- Ó, már nagyon vártunk, jó hogy jöttél, nem tudtuk, hogy vajon beszemtelenkedhetünk-e a konyhádba. Clara vagyok, ő a férjem Steve. Reggel a piacon jártunk, és annyi mindent vettünk, amiből főzni szeretnénk, de nem akartunk engedély nélkül garázdálkodni a házban.-nevetett, és ettől ugrálni kezdtek a szeplők az arcán. Steve egy fehér vászonsapka alól mosolygott feleségére.

- Clara azt ígérte, pihenni jövünk, de nem tud nyugton maradni. Pedig már csak három hét van a szülésig. - vakargatta a feje búbján a sapkát.

- Azért túlozni nem ér- mondta Clara - ha te is ekkora pocakkal élnél, belátnád, hogy büntetés egy helyben ülni, és várni, hogy végre történjen valami. Na induljunk, úgy látom Leára ráfér egy kis alvás.

 

 Clara maga mögé irányította családját, úgy trappoltak a kapu felé, mint a katonák, csak a tacskó ugrabugrált összevissza a nyomukban, megbontva ezzel az idilli család képét.

Valóban. Állva tudtam volna elaludni, mire felocsúdtam, Jan fürdővizet készített, így miután alaposan lecsutakoltuk egymást, nekiláttunk, hogy kipihenjük az elmúlt csaknem 60 óra fáradalmait. Pillanat alatt elaludtunk, észre sem vettük, és átaludtuk a napot.

Másnap reggel viszont már hat órakor ébren voltam. Zoé zsemléket, és fűszeres cipókat hozott, valamint egy halom levelet, aminek többsége Jannak szólt, de találtam köztük egyet, ami nekem jött. Egy fél zsemlével visszatelepedtem az ágyra, és rázni kezdtem Jan vállát.

- Ébredj, ez fontos lehet. - Azt sem tudta, hogy hol van. - Nem várhatott volna ez egy kicsit?   

- Nem hát, még soha nem kaptam hivatalos levelet ebben az országban, és ezeket a betűket elolvasni sem tudom. - Az orra alá nyomtam a kötegnyi papírt. Felült az ágyban, és olvasni kezdte. Aztán rám nézett, és elvigyorodott.

- Hölgyem, ez itt a hivatalos engedély a műemlékvédelemtől. Sikerült!!!

A nyakába ugrottam, és sírva fakadtam.

- El sem hiszem, most már minden rendben lesz. - felpattantam, és Zoé után futottam a kertben.

- Zoé! Itt az engedély, képzeld, megkaptam. - átölelt.

- Most már tényleg ide tartozol.

Aztán észbe kaptam, a legfontosabbakról megfeledkeztem. Gyorsan felöltöztem, és biciklire pattantam, hogy lekerekezzek a falu széléhez. A parti ház kapuját nyitva találtam, Tom és Lilly éppen a nagy asztalnál nézegettek valamit.

- Ez kék. Látszik. - Tom kezében egy darab műanyagot tartott.     

- Ugyan dehogy, nem hiszem. - Lilly csóválta a fejét.

- De igen. Különben is, az előbb raktad ki a vacsorád maradékát, ez teljesen logikus. - Tom vigyorgott.

- Gyereketek lesz! Igen, te terhes vagy!- Sikítottam köszönés nélkül. Lerohantam Lillyt, össze-vissza nyomorgattam egy nagy öleléssel.

- Igen, most már mi is biztosak vagyunk benne. - szipogta boldogan.

Tom még mindig a tesztcsíkot nézegette, de Lilly kikapta a kezéből.

- Ez nem játék, elvégre rápisiltem. - és kidobta titkuk bizonyítékát. Megbeszéltük, hogy egyelőre nem szólunk senkinek, azt még kicsikartam belőlük, hogy Jannak elmondhassam, aztán én is bejelentettem a jó hírt.  

- Igazi, teljes jogú szigetlakó lettem. - büszkén mondtam, jó volt kiejteni a számon. Ünneplésképpen turmixot ittunk tekintettel a kismamára, és megbeszéltük, hogy este a tavernában folytatjuk a konferenciát.

 

   Hazaindultam, hogy ebédet készítsek vendégeimnek, akiket a jószerencse sodort hozzám. A kertben cukkíni virágzott, így begyűjtöttem egy kosárra valót azokból a termésekből, amin még ott voltak a napsárga kelyhek. A szirmok közé fenyőmaggal, tahinivel kevert sajtkrémet töltöttem, majd tojásba mártottam a batyukat, és egy perc alatt aranysárgára sütöttem.   

Nagy adag paradicsomsalátát készítettem hozzá, és elővettem Horasz diófagyijából egy liternyit. Napraforgómézet csorgattam rá, és dinnyeszeleteket csúsztattam mellé.

Mire kész lettem a terítéssel, megérkeztek Clara-ék. Farkaséhesek voltak, így szó nélkül az utolsó falatig mindent megettek.

- Mondd csak, te hogy kerültél ide? - kérdezte Steve.

- Hát, kellett hozzá egy idegesítő főnök, egy átdolgozott évtized, és egy olyan nap, ami után teljesen eleged lett a saját életedből. A barátnőmmel jöttem, aki azt hitte, hogy egy szállodában lógatjuk majd a lábunkat naphosszat, koktélokat szürcsölgetve. - én magam is mosolyogtam a saját sztorimon. - aztán mindketten itt ragadtunk.

- Merész, de teljesen igazad van. Ha tehetném, én is összepakolnám a családomat, és keresnék egy ilyen helyet magunknak. De a cég miatt nem lehet.

- Ne búsulj, ide akkor jöttök, amikor csak kedvetek tartja, na meg a munka engedi. - mondtam, és egy szelet dinnyét nyújtottam neki.

- Hmm, hát ez isteni…na ezért is vissza fogunk jönni.

 

 A nap nagy részét még mindig a tavernában töltöttem. Zoéval tervezgettünk, naptárat készítettünk a vendégek beosztásához, és a közelgő esküvőre vonatkozóan is volt néhány ötletünk. Például az, hogy feldíszítjük a kikötőt, ahová Tom és Lea megérkeznek a hajóval. Alinát megkérjük, hogy álljon készenlétben a menyasszony frizurájának és sminkjének elkészítéséhez.

 Nyár derekán jártunk, érezhetően egyre nagyobb volt a hőség. A parton Horasz napernyőket állított fel, húsz-harminc turista vette birtokba a hófehér fövenyt, és rendületlenül követelték a mézes-fügés, diós, és karamellás fagyit. A halászok a hajnalban fogott garnélákat Zoéhoz vitték, aki grillrácsra dobta őket, hogy finoman megpiruljanak. Az első adagot Claraéknak vittem, akik Mikisz legfinomabb borával öblítették le a finomságot. Aztán kiültem a ház mögötti sziklaperemre, és végre írni kezdtem. El is felejtettem, milyen jó belemerülni a billentyűütögetésbe. Csak akkor hagytam abba, amikor Jan megérkezett.

- Édesanyádék telefonáltak. Két nap múlva érkeznek.   

- De hát ez remek, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan vissza tudnak jönni. Akkor rendbe kell hoznunk a ház többi részét. - összecsuktam a laptopot, és elindultunk a konyha felé.

- Hatan jönnek, arra gondoltam, hogy nekik adjuk a másik szobát, a horgászok lakhatnának a főtéren, Alináék meg, akik csak pénteken jönnek, a harmadik szobába költözhetnének.

- Ezzel tele is lesz a ház. Már alig várom, hogy teljesen benépesüljön. 

 

Hozzá kezdtem a pakolásnak, minden ágyneműt kivittem szellőzni, az ablakokat kinyitottam, a nagyszekrénybe talált terítőket az éjjeliszekrényekre raktam. Illatos rózsaszappant töltöttem a pumpás adagolókba, a tusolókat kiöblítettem, az ablakokba illatosítót helyeztem.

Citromgyertyákat bontottam, hogy elűzzék a szúnyogokat, és levendulát tettem a szekrényekbe. Végigsimítottam a bútorokon, és elégedetten becsuktam az ajtót. Néhány perc múlva lement a nap, de a látvány utolsó pillanatait egy felhő takarta el.

A tavernában várt, nyugtalan volt az időjárás miatt.

- Jön a vihar. Hívd fel a vendégeidet, hogy maradjanak otthon.

- Rendben. - máris a telefonhoz mentem, szerencsére azonnal felvették.

- Steve? Maradjatok a házban, vihar jön. Én itt maradok a tavernában. A konyhában, az üzenőfalon ott a taverna telefonszáma, ha valami gond lenne.

 - Rendben Lea, köszönjük, hogy szóltál. - és megszakadt a vonal.

 

Az egész szigeten megszakadt a telefonösszeköttetés, köszönhetően, hogy a szárazföldön már javában tombolt az orkán. Theo aggódva figyelte a partot.

- Már itt kellene lennie a kompnak. - egyre jobban fújt a szél.

- Mennyi ideje késik?- soha nem láttam még ilyet. Az ég alja majdnem fekete volt, és a levegő megtelt a vihar nehéz, vizes szagával.

- Úgy negyed órája kellett volna felbukkannia. Próbáltam rádión elérni, de annyira rossz a vétel, hogy semmit nem érteni belőle.    

 

 Néhányan a taverna bejáratánál, de még óvott helyről a partot figyelték. Hatalmas hullámok csapkodták a kikötőt. Nem is tudtam elképzelni, hogy a komp, ha egyáltalán eljut idáig, hogyan tud majd horgonyt vetni anélkül, hogy a betonperemnek csapódna. Figyeltem Theo tekintetét. Egyre borúsabb volt, ahogy az ég is. Reménykedve gyűrögette sapkáját, néha távcsövet emelt a szeméhez, és a horizontot kémlelte. Nem látott semmit, és a szél most már esővel is keveredett. Élesen zuhogtak a hatalmas vízcseppek, szinte fájt, ahogy a bőrömet érték.

- Reménytelen? - Zoé imádkozott. Szinte reszketett a keze, ahogy összekulcsolta.

- Kislányom, semmi sem reménytelen. De én már láttam ilyen vihart, amikor még gyerek voltam. A nagyapám kinn volt a tengeren. Másra nem emlékszem csak a nagyanyám tekintetére, amikor elcsendesedett a vihar, és nem találták a hajójukat. Ő és még három falubeli férfi haltak meg aznap éjjel. A nagyanyám a kikötő kövére borulva zokogott. Nem akart soha többé felkelni. Hárman vitték haza, hogy otthon gyászolhassa a férjét, akinek még a holtteste sem került elő. - a szeme alatti ráncok mintha mélyebbek lettek volna. Megfogtam a kezét, és az egyik padhoz vezettem. Egyszer csak Jan és Tom rohant be csuromvizesen.

- Látszik! Nagyon messze, de látszik!- alig kaptak levegőt. Lámpákat kerestek, hogy kiegészítsék a parti fényeket. Minden világítást felkapcsoltak, és tovább próbálkoztak a rádióval.

- Há…tó… be… szott….- semmit nem lehetett érteni abból, amit közölni szerettek volna.