Namost. Az én fúziós ötleteim úgy szoktak kinézni, hogy kinyitom a szekrényajtót (a spájznak nevezett szekrényét) és végignézem a tartalmát. Kiveszek ezt-azt, amiből úgy gondolom, hogy boltba menés, vagy nagyobb erőfeszítés nélkül ebédet lehet "fúzionálni".
A műveletet még kábé ötször megismétlem, amitől úgy néz ki a konyhapult, mint egy piac, és egy raktáráruház keveréke, de nem is ez a gond, hanem az, hogy ilyenkor az ember lánya már nem tudja eldönteni, hogy az otthonról kapott kolbászt, vagy a fagyasztóban talált meggyet alakítsa át menüvé. Aztán szelektálok, hozzárakok, elveszek, és végül marad valami, vagy valamik, amikből elkezdek kotyvasztani.
A jó kis magyar házikolbásszal már régóta terveim voltak, még jó, hogy megtaláltam egy adag olasz ragut, amiben én keveselltem a húst, szóval felülkerekedett kannibál énem, és serpenyőbe karikáztam a kolbit, meg egy fej llilahagymát. Aztán ráöntöttem a ragut, és öszerottyantottam az egészet.
Az elegy egy adag pennére került, az egészre pedig egy darabka parmezén reszeléke, és egy adag bazsalikom.... hát így nézett ki a végén:
