Balzsam- a gasztroblog

Szórd bele, keverd össze, kend rá, edd meg....

Fotóalbum

2008.07.13. 21:06 Balzsam...

Pergola 1-5

 

 
                     
 
           1. rész
 
 
 
 A parton sült hal illatát sodorta a szél. Rendszerint hagymás köretet adtak hozzá, amit imádok. Apró bűn, vagyis inkább csak bűnöcske. Egy a sok közül.
 
 Amióta itt vagyok, gyűjtöm az ilyesmit. A reggeli bámészkodást a kertben, a foszlós kalácsot a sarki péktől, a papucsban flangálást, a heti egy látogatást a falu túlsó végén levő tavernában, vagy az integetést a bolt előtt elhaladóknak...
 
 Minden reggel kivonultam a partra, ez egyfajta szertartás lett az elmúlt egy év alatt. Ugyanúgy, mint a reggeli frappé, amit Jan hagyott nekem az újságkupac mellett. Nem értette soha, hogy miért vágyom annyira az általa csak unalomnak nevezett hangulatra, ami a faluban uralkodott. Nyilván a nekik már megszokott érzés engem leginkább azzal a tudattal töltött el, hogy jó helyen vagyok. Neki nem volt viszonyítási alapja, nekem igen.
 
- Jó neked itt?- kérdezte félve. Mosolyogtam.
- Hidd el, hogy igen. A reggeli kávéd nélkül legalábbis félember lennék.
- Igen? A kávém??? -megkergetett a konyhában. Aztán csókot nyomott a homlokomra, és elviharzott. Az illata meg ottmaradt. Még délben is éreztem, és ez jóleső érzéssel töltött el.
 
Szóval összefogtam a hajam, kendőt terítettem a vállamra, és kedvenc nyugágyamhoz indultam. Ha semmi másom nem lenne, csak ez, akkor is boldog lennék. Bezzeg tavaly ilyenkor...
 
 Nem gondoltam, hogy egyszer ott tudom hagyni a jól berendezett, biztonságos, de idegtépő bonyodalmakkal teli életemet, és itt kötök ki. Szinte sajnálom a turistákat, akiknek két-három hét után haza kell utazniuk. Otthon biztosan mindenkinek azt mesélik, hogy ez az a hely, ahol szívesen élnének. Fotókat tesznek a hűtőajtóra, és időnként rácsodálkoznak az olívafák szépségére, vagy a tenger tisztaságára. Pár nap múlva rájönnek, hogy hibáztak. De tényleg, mekkora bolondok, hogy nem maradtak....
 
- Lea mikor leszel kész?
- Még húsz perc, talán huszonöt...
Csörgött a telefon, a számítógépen kimondhatatlan mennyiségű e-mailről villogott egy üzenet, a főnök meg úgy rohangált a folyosón, mint a mérgezett egér. Aztán rájöttem, hogy nincs miért rohannom. A főnök úgyis mindig ideges, a telefon folyamatosan csörög, a levelek meg holnap is itt lesznek. Anya keresett.
- Miért nem békülsz ki szegény fiúval, mit vétett neked? Peter igazán nem rossz választás...
- De nem is jó, és már nem szeretem, miért legyek vele?
Ezen a ponton mostanában mindig megreked a beszélgetés. Anyám nem titkolt célja a férjhez adásom, de eddig legnagyobb sajnálatára minden igyekezete csődöt mondott. Még a karácsonyt követő időszakban is azon serénykedett, hogy Peterrel közelebb kerüljünk egymáshoz, de én már akkor tudtam, hogy ennek nincs értelme. Aztán a barátnőm Lilly egy reggel bizonytalan hangon hívott.
- Lea? Beszélnünk kell. Most.
 A kávézóban halálravált arccal ült. Alig mert rám nézni, éreztem, hogy nem egy újabb rosszul sikerült kalandjáról fogunk beszélgetni, az nem szokta így megviselni.
- Én azt hittem, hogy csak tévedek, vagy rosszul látom, de az a lány... Szóval együtt voltak. Egy ismerősöm mondta, hogy ismeri, és bár még nem tart régóta, de úgy tűnik, hogy komoly a dolog.
 Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem próbáltam Petert megvédeni, hiszen én éreztem már hónapok óta, hogy ez nem az igazi. Akartam erről beszélni vele, de mindig sietett, az ügynökségen ahol dolgozott, napközben elérhetetlen volt. Gyakorlatilag hónapok óta nem volt egymáshoz semmi közünk.
 Aznap este megkértem, hogy költözzön el. Nem is ellenkezett, fél óra múlva kisbőrönddel elindult az autójához. Még láttam az ablakból, hogy tétován visszanéz, de aztán beült a kocsiba, és elhajtott. Út közben még felhívott.
- Ne haragudj...
- Csak azt nem tudom, meddig húztad volna. Mikor akartad elmondani?
Féltem. Nem akartalak megbántani.
- Hát, pedig ez ilyenkor elkerülhetetlen.
Nem mondtam neki, hogy mekkora kő esett le a szívemről, hogy nem miattam lett vége. És ez már csak az utolsó kis csepp volt a pohárban...
 
"Kiadó ház a falutól 150, a tengerparttól 60 méterre. Kert gyümölcsössel, saját olajsajtolóval. Internetkapcsolat, telefon van. Kérésre fotókat küldök"
 
Lilly a nyakamba ugrott.
- Igeeeen, menjünk, úristen, máris csomagolok. Két hét Görögországban, de jó lesz...
Nem árultam el neki. Kétségbeesett volna, és egyből riasztotta volna Anyát. Ezt pedig végképp nem akartam. Egy nyaralást mégiscsak könnyebb beadagolni neki.
Lilly naponta háromszor hívott. Még volt egy hét az indulásig, a főnököm legnagyobb megrökönyödésére kivettem az összes szabadságom, és kiválogattam a ruhákat, amiket magammal viszek. Aztán megfeleztem a kupacot. Aztán azt gondoltam, stornó az egész, bár feltűnő lesz, hogy az egész nyári ruhatárammal indulok nyaralni. Na mindegy.
 
Az ingatlanost megkértem, hogy legyen diszkrét, amikor átadja kulcsokat. A papírokat postán küldi el, Lillynek nem kell látnia. Úgy éreztem magam, mint egy terrorista, de amikor ránéztem a házat ábrázoló fotókra, minden kétségem elszállt....
 
 
                                      2. rész
 
 Lilly egész héten lázban égett. Bikinit, fülbevalót, naptejet, nyári ruhákat, egyszóval csupa hasznos dolgot vásárolt. Aztán este divatbemutatót tartott a zsákmányból a nappalimban. Tengerkék szoknyában, majd arany bikiniben billegett.
 
Eközben én igyekeztem visszafogni magam, pláne, amikor az utolsó napon még hatvanan próbálták cincálni az idegeimet az irodában. Egyszer csak ráeszméltem, hogy nincs miért stresszelnem, sőt, ha jobban belegondolok...
 
- Ezennel ünnepélyesen megkezdem a szabadságomat. Mindenki irigykedjen, vár a tengerpart, a napbarnított görög félistenek lesni fogják az összes kívánságomat, és...
Papírgalacsinokkal kezdtek dobálni. Nevetve menekültem. Aztán amikor becsuktam magam mögött az ajtót, kicsit elszontyolodtam. Végül is nyolc évet húztam le itt, és mit tagadjam, végig - na jó, majdnem végig jól éreztem itt magam. De ez csak egy futó érzés volt. Szontyi hangulat elillant, és egyből a part lebegett a szemem előtt.
 
 Szombat reggel felébredtem, és megtettem, amire már nagyon régóta készültem. Felmondtam. Entert nyomtam az e-mailre, amit a főnökömnek, és a munkaügyes kolleginának írtam, szigorúan meghagyva, hogy a papírokat az új, szépen csengő görög címemre küldjék, és elégedett voltam. Nagyon elégedett. Reggelizni indultam a konyhába, amikor beviharzott anyám. Elkezdett pörögni, nem igazán voltam képe követni, mert hol a fürdőben csacsogott, hol az erkélyen trillázott. Valami barátnőjéről mesélt, aki harminc év után dobta a férjét, és elhúzott egy traktorkereskedővel.
-A pasi tíz évvel fiatalabb, és egyéb előnyei is vannak, ha érted mire célzok. - Anya szerette az ilyen titokzatos mondatokat. Megtanult hozzájuk kajánul nézni, amit kacsintással tett tökéletessé.
- Anyám, most nem tudom eldönteni, hogy irigykedsz, vagy elítéled Rosy-t, de gyanúm szerint inkább az előbbi.
- Na de egy traktorgyárossal???
- Hát, tudod a szerelem vagy vak, vagy hormonális....
Erre már nem tudott mit mondani. Pláne, hogy öt perc alatt végzett az életem felborításával, nevezetesen kiválogatta a nyaralásra szánt kupacból azt, ami szerinte nem odavaló, és elégedetten csípőre tette a kezét.
- Na. Ezek pont beférnek egy kistáskába.   
- Kösz Anya. Vigyázz magadra. Te mikor mégy szabadságra?
- Á, csak nyár végén. Apáddal elmegyünk valahová, ahol kipihenheti az unalmas nyugdíjas napokat. Na jó utat. Lilly-t csókoltatom.
Megkönnyebbültem, amikor elment. Visszaraktam a kiszelektált ruhákat a kupacra, és pakolni kezdtem. Lényegében üres maradt a szekrény, ergo tele lett két bőrönd. És egy táska.
 
Másnap reggel Lilly felsikoltott a reptéren.
- Ez mi?! Mekkora poggyásszal jöttél?
- Ne hápogj, majd megmagyarázom. De csak kinn. Menjünk becsekkolni. Itt a térkép, az útikönyv, kérlek Lilly mosolyogj, nyaralni megyünk.
- Nade...
- Gyere, igyunk valamit. - Tudtam, hogy mindkettőnknek ez kell, neki befogom a száját, nekem pedig elfolyik a várakozás ideje. A gépen aztán Lilly nem bírta ki, rázendített.
- Áruld el, minek ez a sok cucc. Nem hiszem el, hogy két hétre elhoztad az egész ruhatáradat. Te ennél logikusabb vagy. Nem mondasz semmit???
Nem hát. Mire Lilly idáig jutott, én elaludtam. Ülve. Arra ébredtem, hogy rázza a karomat.
- Gyere már, megérkeztünk! Már mindenki leszállt.
 
Átvettük a bérautót, és elindultunk a kacskaringós országúton a ház felé. Nagy sárga borítékban kaptam a házhoz a kulcsokat, és a térképet. Lilly elámult.
- Ez mekkora zárba való? Nincs is ekkora kapu. És különben is mi a neve a hotelnek?
- Nincs neve. Nem hotel.
- Akkor hova megyünk? Áruld el, nem teheted ezt velem, arról volt szó, hogy nyaralunk. Hotelt akarok medencével, reggelivel, és törölközőhajításnyira lévő parttal.
- Hát akkor csalódni fogsz.
 
Nem szóltunk többet, mert az út egy hegyoldalban vezetett. Jobbról alattunk ott csillogott az Égei-tenger, és ettől annyira elámultunk, hogy majdnem összeütköztünk egy szembejövő piros sportkocsival. Gazdája félrerántotta a kormányt, és csikorgó gumikkal lefékezett. Kiszállt, és egy cseppet mérgesnek látszott.
- Megőrültek? Mit művelnek?- a férfi nem tudta lerombolni a láthatóan gondosan felépített görög amorózó képet a válogatott káromkodással. Aztán megenyhült. Lilly ugyanis kiszállt, és a feje tetejére tolta a napszemüveget. Hatásos volt.
- Mondja, maga idevalósi? - majdnem röhögtem.
- Igen, hölgyem. És én ismerem az utat, magukkal ellentétben. Hova igyekeznek?
Én is kiszálltam.
- Kefalotiribe. Itt fogunk nyaralni.
- De ott nincs is hotel...- Az idegen, és Lilly versenyben néztek rám kérdőn.
- Nem is hotelbe megyünk. Kibéreltem egy parti házat.
- Akkor engedje meg, hogy odakísérjem önöket. Jan vagyok, és én adtam ki magának a házat. - és már indult is az autója felé. Lilly lassan rám nézett.
- Te csőbe húztál engem! Mégis mikor ismerted meg ezt a pasit? És mit titkolóztál? ÉS mi ez a ház dolog?
Jan közben intett, hogy kövessük.
- Nézd, milyen gyönyörű. Már látszik a falu.
 
Lilly duzzogott.
- Ez akkor is...
- Nyaralás lesz, hidd el. De nem akartam egy snassz hotelbe menni, ahol egyenreggelik és vacsorák szabják meg, hogy mikor kezdődjön, vagy végződjön a nap. És nézd csak, megérkeztünk. Ez a mi helyünk.
 
 Én magam is meglepődtem a látványon. Pont, mint ahogy elképzeltem. Nem is. Sokkal szebb. A házikó - ahogy Jan nevezte a hirdetésben- inkább valami meseillusztrációra hasonlított. A hófehér kerítést futórózsa borította. Lilly küzdött a lakattal, a hatalmas kulcsot nehéz volt belenyomni. A kaput már ezerszer átfestették, most éppen borvörösre, bár látszott, hogy az elmúlt években volt már zöld, kék, és sárga is. Aztán egyszer csak diadalittas kiáltás hallatszott.
 
- Sikerült!!! Úristen, gyere azonnal. - Lilly megbabonázva állt a kitárt kapuban.
Nem hittem a szememnek.
 
 
3. rész
 
 Míg Lilly örömittasan rohangált körbe-körbe, én döbbenten néztem Janra, aki "ugye megmondtam" mosollyal támaszkodott az autójának. Nem tudtam megszólalni. Valóban, a levélváltásaink alatt mindig bizonygatta, jó sorom lesz a házban, amit intézett nekem.
 
Kalimera Lea!
 
 Nyugodjon meg, a kis házzal minden OK. Endaxi. Van konyha, és van két háló. Kérem, bízzon bennem. Várom a jövő héten. A papírokat a megbeszéltek szerint átadom.
 
Jan.
 
 
 
 A kertben egy hatalmas olívafa kellette árnyékát, valaki rojtos nyugágyat kötött a legerősebb ágára. A pergolán illatos szőlő futott végig, az odavezető lépcső szélén pedig talajon futó borostyánféle képzett szőnyeget. A kőkerítést két helyen rés törte meg. Kovácsoltvas ráccsal töltötték ki. Pont a partra nézett. A kerítés tövében hanyagul ottfelejtett kerámiaedényekben muskátli nyílt. Az egyik sarokban nyári konyhát alakítottak ki. Hatalmas, kőből rakott grillsütő, családnyi méretű faasztal, és egy tálalószekrény volt a berendezése. Lilly tovább lelkendezett, én még mindig nem jutottam szóhoz. Jan törte meg a csendet.
 
- Hazudtam magának. A falu kicsit messzebb van. De húsz perc séta, ott azon az ösvényen, és már ott is van a piacon. A kamrában találnak bicikliket. Jól meggondolta, hogy egy évig itt marad? Olyan furcsa a tekintete.
- Először is, megbocsátom a kis füllentését. Nem láttam a házat, de ha csak negyede olyan szép, mint a kert, akkor is életem végéig szóló maradhatnékom lenne. Másodszor, a bicikli jó ötlet, bár utoljára tizenöt éve ültem rajta. Harmadszor pedig, még nem tudom hogy jó ötlet-e az egy év. Most annak tűnik. - még magam is szomorúságot éreztem a saját hangomban.
- Mit fog itt csinálni? Egy év mégiscsak hosszú idő...
- Nem tudom. Azt hiszem, kipihenem az elmúlt tizet. De ha nagyon megszokom ezt az egészet, felcsapok olívatermesztőnek... na jó, vicceltem, tényleg nem tudom. Rengeteg dolgom van, meg kell írnom egy könyvet, aztán egy másikat. Nem fogok unatkozni.
- Na jó, érezzék magukat otthon, bár a barátnője biztosan másfajta nyaralásra vágyott. Ha gondolják, este találkozzunk a tavernában. Készíttettem maguknak ebédet, a hűtőben találják.
- Viszlát, és köszönöm.
- Majd elfelejtettem, a papírok. Akkor este.
 
Elhajtott, és azonnal irigyelni kezdtem. Még mindig megbabonázva álltam a kapuban, ahonnan egy öbölre, és egy hosszú partszakaszra lehetett lelátni. Ilyet eddig csak giccses utazási katalógusokban láttam. Itt inkább természetesen visszafogottnak tűnt, pláne, amikor bementem, hogy megnézzem a házat.
 
 Az aprócska épület egy konyhasarokkal ellátott nappaliból, és az emeleten két hálószobából ált. Mindkét fülke egy közös teraszra nyílt, ahol kis reggeliző asztal állt két székkel.  
 
A bútorok egyszerűek, de praktikusak voltak, a ruhásszekrényekben pont annyi hely volt, hogy mindenem elfért. Az éjjeliszekrényre tettem a laptopot, és a kedvenc parfümömet.
- Lilly, jössz enni? Van valami harapnivaló a hűtőben... Újabb döbbenet.
 
 A frigó megtöltve, egy tálcán padlizsánsaláta, sajtok, sonka, és füstölt hal kellette magát. Egy másik edény négyféle olívabogyót rejtett, egy harmadik pedig számomra ismeretlen krémeket. Az alsó polcon pedig hideg sült mosolygott. Az ajtón három üveg borostyánszínű bort, egy üveg olívaolajat találtam, rajta egy post-it: saláta a kertben. Lilly szinte sugárzott:
 
- Nézd, paradicsom, rukola, metélőhagyma, bazsalikom! Otthon ilyen gyönyörűségeket csak fotókon látni... és igazi bazsalikom! Nem ám fonnyadt, cserépben nevelt, satnyaszárú, szagold csak meg....
- Oké, gyere segíts.
A nyári konyha asztalát leterítettük egy lepedővel, a paradicsomot bőven megszórtam bazsalikommal, és rukolával, olívát löttyintettem rá, majd egy-két kanállal tettem a tetejére az egyik krémből (mint kiderült, friss joghurt volt) és enni kezdtünk...
 
 Soha nem láttam Lillyt ilyen boldognak. Amióta cukrászdát nyitott, másból sem állt az élete, mint rohanásból. A kis üzlet hamar felkapott lett, Lilly ugyanis műremekeket készített marcipánból, cukrászkrémből, grillázsból, nem beszélve a pitékről, és a muffinokról. A gasztronómiai lapok lelkendeztek róla, Lilly pedig jó munkaholista lévén nem tudta mi az elég. A férjével éjjel-nappal recepteket teszteltek, és boldogok voltak, hogy a kis ötlet sikeres lett. Aztán Lilly besokallt. Egyre karikásabbak lettek a szemei, és fogyni kezdett. A férje hiába mondta neki, hogy baj lesz, Lilly nem hallgatott rá. Aztán egy napon rosszul lett. Elvetélt. Nem is tudta, hogy babát vár. Az én mosolygós, szőke barátnőm összeomlott. Napokon át sírt. Nem akarta látni Tomot, akire addig végtelen szerelemmel nézett. És nem akarta addigi életét sem viszontlátni.
 
Beadta a válópert, pedig ezzel Tomot is padlóra küldte. Mivel mindketten a barátaim, megpróbáltam megőrizni a kényes egyensúlyt, és felváltva ápoltam a lelküket. Egyik sem tudott a másikról, nem beszéltem, nem tudtam használ-e vagy árt, mindenesetre hónapokba telt, amíg magukhoz tértek. Csak akkor találkoztak, amikor kimondták a válást. Lilly még hónapokig rendszeresen sírva fakadt, Tom pedig bezárkózott. A cukrászdát eladták, a vevők szinte verekedtek érte. És bár anyagilag jól jöttek ki az eladásból, többé egyikük sem ment arra a könyékre, ahol Lilly álma tovább virágzott.
- Min merengsz? - kérdeztem a szöszitől.
- Azt hiszem, mégsem utállak ezért a nyaralásért. Bár arra készültem, hogy egy medenceparton fogom lógatni a lábam, hát mit mondjak, ez felülmúlhatatlan. - a hasát düllesztette- Nézd, pókra ettem magam... -   Nevetett, majd kortyolt egyet a borból.
 
Fél éve először láttam igazán nyugodtnak. Az ebéd mindkettőnknek jólesett, elemezni kezdtem a maradékot, de sem a padlizsán fűszerezését, sem a báránysült hozzávalóit nem tudtam megfejteni. Körbenézve lelki szemeim előtt népes kerti mulatság sejlett fel, de aztán arra eszméltem, hogy Jan kivételével nem ismerek itt senkit. De még ez is megnyugvással töltött el. Ha belegondolok, hogy három napja még egy irodában rostokoltam... Leginkább elfecsérelt időnek tartom az elmúlt éveket.
 
 Pedig milyen boldog voltam, amikor megkaptam a szövegírói munkát. Madarat lehetett volna velem fogatni. Akkoriban ismerkedtem meg Peterrel, úgy éreztem semmi rossz nem jöhet. Néhány hét múlva összeköltöztünk, de azt, hogy csapdába kerültem, csak évek múlva kezdtem először érezni. Egyre terhesebb lett a társaság által diktált "trendi" élet. Peter pedig úgy kezelt, mint a jól berendezett életének egyik stabil bútordarabját.
Na ehhez nem volt nekem kedvem. Pedig Anya milyen büszke volt, hogy a lánya lassan tényleg felnő, és ő végre nem hiába ábrándozik a bababoltok kirakata előtt. Peter lebukása inkább jól jött, semmint összetört volna. Bárki megvethet, ez egy jel volt ahhoz, hogy most itt fekhessek az olíva fa alatti nyugágyon, és mindenféle jól kigondolt terv nélkül belevessem magam az új életembe. Lilly békésen aludt egy pléden, amikor autó fékezett a kapu előtt.
 
- Benne hagyták a kulcsot a lakatban!-az ötven körüli férfi a méretes vaskulcsot lobogtatta. - Theo vagyok. Csak érdeklődnék, hogy megvan-e mindenük, tudja én sütöm a falunak a kenyeret. Ha gondolja, reggelente maguknak is hozok.
Megint leesett az állam. Theo észrevette, és elmosolyodott. - Nem kell rögtön döntenie, este találkozunk a tavernában.
- Na de honnan tudja, hogy megyek?
- Nézze Lea, ez egy kis falu. Mindenki tud mindent. Jan pedig áradozott magáról, és Lillyről. Akkor este. És ajánlom a hagymás kenyeret. Magának biztosan az lesz a kedvence. -és kisétált a kertből, mint valami tünemény. Akkor vettem észre, hogy Lilly mellettem áll.
- Te, ez igaz volt? Tényleg hagymás kenyérrel akarja traktálni a vegetáriánus kecskemenühöz szokott gyomrunkat?
- Igen, törődj bele, hogy töltött galambként fogjuk végezni.
- Állok elébe.... megint vigyorgott. Másodszor.
 
4. rész
 
Kendőt dobtam a vállamra, és ötödször is dörömböltem a fürdőszoba ajtaján.
 
- Lilly, itt hagylak. Nem lesz, aki bicikli csomagtartón furikázzon a nyaralásunk első bulijára...- az egyik bicikli ugyanis teljesen leeresztett. A maradék egyből kellett gazdálkodnunk.
 
- Jövök már...tadamm! Te jó ég, mi ez a holmi rajtad Lea?
 
- Ezt én is kérdezhetném- Lea talpig párizsi dívajelmezben feszített. Haja feltornyozva, ha nem lett volna a barátnőm, a térdemet csapkodtam volna a nevetéstől. - Édesem, egy tavernába megyünk, nem a Moulin Roge-ba. Sejtéseim szerint a helyi halászoknak ez túl nagy sokk lenne, tehát...
 
- Oké, igazad van. - lerúgta a tűsarkú szandálokat, leengedte a haját, és lenvászon ruhát húzott. Út közben, amikor a bicikli csomagtartóján egyensúlyozott, saját magán kacarászott.
 
- Képzeld csak, ha félúton elhagyom az egyik szandimat, vagy a taverna előtt lendületből kell leszállnom innen a csomagtartóról. Az lenne csak igazi sokk a helyieknek.
Saját biztonságunk érdekében csendre intettem. Szerencse hogy mögöttem ült, néhányszor még csendben kuncogtam.
Besötétedett, mire a taverna elé értünk. Itt kezdődött a falu, a kisvendéglő közvetlenül a part mellé épült. A hófehér falak tövében már nem egy bicikli pihent, megnyugodtam, ez itt megszokott jármű. Néhány autó is parkolt pár méterrel arrébb, legtöbbjük rozoga platós autó volt, egy furgon, és egy piros sportkocsi.
- Tehát kedvenc ingatlanosunk már itt van. -Lillyn a vadászösztön feléledésének jeleit láttam, bár ez nála nagyon furcsán hatott. Beléptünk. Mindenki minket bámult. Jan mentette a helyzetet.
- Emberek, bemutatom Lillyt, és Leát. Nálunk töltenek...ööö...nálunk töltik...- Jan kérdőn nézett rám. Ráztam a fejem.
- Szóval nálunk pihenik ki az egész éves fáradalmakat.
Lillyt azonnal a pulthoz invitálta egy fáradt arcvonású, de kedves asszonyka. Koktél helyett tányért tolt elé. Csak annyit láttam, hogy a barátnőm szája tátva marad. Az asszony folyamatosan beszélt, és pakolta a vacsorát a tányérjára.
Janhoz fordultam.
- Köszönöm, hogy nem buktatott le. Mindenkit megmentett attól, hogy Lilly két hétig egyfolytában sírjon.
- Tényleg komolyan gondolta? Itt akar maradni? Mit fog csinálni egy évig?
- Igen, igen, nem tudom. Elégedett? Először kikezelem a barátnőm lelkét, aztán kezelésbe veszem a sajátomat. A főnököm valószínűleg most őrjöng a felmondólevelemet tiporva, szóval, ha csuklani kezdek, ő emleget.
- Héé, ne legyen ilyen ellenséges. Higgye el, jó helyen van. Nézze, csak Lillyt, és tanuljon tőle.
Lilly ugyanott ült, és valami pecsenyét tömött magába. Úgy evett, mint aki egy hétig éhezett Szibériában. Pedig a hús volt az utolsó dolog, amit kedvelt.
- Ez mi?
- Hó, hát ez valami fantasztikus. Jamasz asszony sütötte. Nem értem mit mond, mert csak görögül beszél, de ő egy csoda. - tovább evett.
 
  Jan hangosan nevetett. - Nem Jamasznak hívják. Jamasz azt jelenti, egészségedre. Zoé asszony a pékünk felesége. Mire Lea álla leesett, Jan görögül folytatta - egyenesen Zoénak címezve mondókáját. Az asszony is nevetett. Jan elmesélte neki Lea aprócska tévedését. Úgy tűnt, nem bántódott meg, sőt! Eltűnt majd egy hatalmas tállal jött vissza. Saláta volt benne, sajttal, és apró polipokkal. Jan hatalmas adagot szedett, majd elém tolta.
- Jó étvágyat. Ennél jobbat sehol a világon nem ehet. - Megkóstoltam. Soha nem éreztem azelőtt még ilyen ízeket. A paradicsom olyan édes volt, a polipok pedig annyira omlósak, hogy gondolkodás nélkül eltűntettem az egészet. 
 
 A taverna közben megtelt. A vendégeket úgy vonzotta a hely, mint a rovarokat a fény. A hófehérre meszelt falakon Theo és felesége családjának fotói lógtak, a polcokon ki tudja hány éves borok pihentek, és mindenütt olajmécsesek pislákoltak. A férfiak csendben beszélgettek, a háziasszony pedig szakadatlanul hordta az asztalokra az ételt. Büszkén nézett a hatalmas tányérokra, amikre ki tudja hogyan varázsolta ezt a sokféle finomságot, mindenesetre meglepő volt a választék, mert csak őt, és a férjét láttam a konyhában. Theo pedig a barátaival kártyázott a sarokban. Az asztaloknál borospoharak koccantak időnként, kintről pedig a tenger sós illatát sodorta be szél.
 
Lillyt a teraszon találtam.
- Min merengsz, a bor ízén, vagy azon, hogy állj bosszút, amiért iderángattalak?
- Ó ugyan, bolond az, aki ezért haragszik. A városi élet vakká tesz bennünket. Emlékszel? A cukrászdában azt sem tudtam, hogy ez itt létezik. Pedig akkor nem egy tepsi tündérfánkért rajongtam volna. Na jó, nem csak azért. - Nevetett. Megint.
 
 Újabb pár érkezett, hatalmas kosár szőlőt hoztak.
- Igen, ez egy szép nagy család. -Jan állt mellettem. - Itt a faluban mindenki ismer mindenkit. Egymásra vagyunk utalva. Ettől váltunk igazi közösséggé.
- Lehet, hogy nem lesz elég az egy év?
- Lehet, hogy néhány hét, és menekülni fog.
- Most mindenesetre nyakoncsípem kicsit spicces barátnőmet, és hazabringázunk.
- Hazaviszem magukat. A bicikli is velünk jöhet.
- Köszönöm. Spicces barátnőm nevében is.
 
Jan úgy tűnik misszióként értelmezte a mi gardírozásunkat, de Lilly, még mindig kicsit spiccesen jelezte, hogy ezt egyáltalán nem bánja.
 
- Tudod mit? Ez a fickó szimpatikus nekem. Olyan, mintha valami titokzatos regény magányos szereplője lenne.
- Ugyan már. Az ügyfele vagyok. Ez a dolga.
- Fenéket. Ja és nem hord gyűrűt, a kocsijában nincs ottfelejtett rúzs...
- Hűű, gyártsunk róla teóriákat. Biztosan valami elemésztő szerelmi bánat miatt él az isten háta mögött, és csak arra vár, hogy magányos turisták pezsdítsék fel szürke hétköznapjait.
- Vagy valami baltás gyilkos, aki romantikus vityillók kiadásával cserkészi be az áldozatait, hogy aztán a holttestüket elrejtse valamelyik barlangban...
 
De már nem tudtuk Jant tovább misztifikálni. Lilly ugyanis elaludt a nyugágyon. Lehúztam a papucsot a lábáról, és hagytam szenderegni. Valamikor kettő óra körül ment be a szobájába.
 
 
 
- Lea! Leaaa!!!
- Mi az, miért kiabálsz?- Képtelen voltam kikászálódni az ágyból, pedig a sarkig kitárt ablakon olyan friss levegő zúdult be, hogy szinte harapni lehetett volna. Lilly tovább kiabált, így magam köré tekertem a takarót, és kinéztem.
- Milyen omlettet kérsz? Valaki itt hagyott a kapu előtt egy kosárban szalámit, és sajtot. Ja, és Theo hozott kenyeret. Szedtem hátul paradicsomot, és van még padlizsán is.
- Hát nem is tudom, mondjuk ilyen sorrendben jó lesz....
Lilly addigra a nyári konyhában főzőcskézett. Nem is tudta volna megtagadni önmagát, reggeli közben be sem állt a szája.
 
Csörgött a telefon. Áhh, a felmondásom.
- Halló, itt a paradicsom. Tengeri szellő, és grátisz napsütés, miben segíthetek?
- Lea, Ed vagyok. Hol vagy?-A főnököm hangja remegett az idegtől. Ettől nekem előjött a gonosz énem, és citerázni kezdtem a helyzeten.
- Emlékeztetelek, hogy felmondtam.
- Tudom. Hol vagy?
- Mivel felmondtam, ezt nem vagyok köteles közölni. De jó napom van, reggel madárcsicsergésre ébredtem, segítek. Görögország.
- Miii?
- Igen. Ülök a teraszon, tökmagos bucit, és sajtot eszem, és nem gondolok rátok.
- Nem fogadom el a felmondásodat. Beperellek.
- Tedd azt. Sokat randizhatsz az ügyvédemmel. A barátnőimnek kifejezetten bejött a pasas.
- Nem érdekel az ügyvéded, megszegted a szerződésedet, azonnal gyere vissza! Ha most elindulsz, akkor még betudom ezt szabadságnak. De ha nem...
- Ed, keress helyettem mást. Csak azért akarsz visszarángatni, mert nem boldogulsz nélkülem. Azt sem tudod, hogy kell az adattárat kezelni, sőt, semmit sem tudsz arról, ami a cégnél történik. Csak azt tudod, hogy én mindennek tudom a helyét. Szóval te tudod, hogy én tudom. Ez pedig nem megy tovább. Ha el akarom végezni a munkádat, akkor megpályázom az állásodat. Szóval ne akard hogy visszamenjek. Én sem akarom.
- Na de...
- Szia Ed, megyek úszni. A felmondólevélen ott az ügyvédem száma.
 
Már az ösvényen bandukoltam, amikor még mindig Ed képzeletbeli ábrázatán kuncogtam. Vézna testalkatú főnököm most valószínűleg egyszerre szív el egy doboz cigarettát, és próbálja bekapcsolni a számítógépét. Egyedül. Először, hosszú évek után.
 
5. rész
 
 Hatalmas fejest ugrottam egy olyan szikláról, amit aztán lentről már nem tartottam olyan biztonságosnak. Na de odalenn csillogott a víz, tenyérnyi halak játszadoztak a mélyben, és mindez olyan vonzó volt, hogy durcás kislányként fakadtam volna sírva, ha nem ugorhatok. A csobbanás pillanatában milliónyi buborék szaladgált körülöttem, és úgy elfelejtettem a toporzékoló Edet, mintha soha nem is létezett volna.
 
 Mekkora bolond voltam, hogy ez a messzireköltözősdi nem előbb jutott eszembe…
Mire a partra értem, az országúton egy kisbuszt láttam közeledni. Jan autóját követte, úgy tűnik a hellén ingatlanbiznisz királya valami nagy üzletet kötött, mert az egyik villa előtt fékező járműből egy egész csapat szállt ki.
 
 Gerard Durell villant be, mikor egy asszonyság tízéves forma, duzzogó fiacskáját egy lepkehálónál fogva cibálta ki a járgányból. Virágos vászonkalapját felkapta a szél, és végiggurította a leánderbokrok alatt. A gyerekek betolakodtak a kapun a pöttyös labdákkal, és a tollaslabda-készletekkel együtt, a nők még kokettáltak kicsit az ingatlanossal, a férfiak pedig-más választásuk nem lévén- bevonszolták a hatalmas poggyászokat.
 
 Megszáradtam, újra bizalmat szavaztam a sziklának, és ugrottam. Jöttek a kis buborékok, és néhány apróbb halacska egészen közel merészkedett hozzám, a furcsa idegenhez, aki másodszor is teljes lendülettel csobbant bele békés világukba. Próbáltam felmérni a víz mélységét, de nem tudtam. Azt hiszem minél tisztább, annál nehezebb megsaccolni, és semmi nem volt a közelben, amit útjára indíthattam volna a mély felé, hogy megfigyeljem, meddig bukdácsol az odalenn pöffeszkedő sziklákig.
 
 Mire kimásztam a vízből, a villa elcsendesedett. Eltűnt kisbusz, a kis piros sportkocsi, és a lakók is behúzódtak a csigaházba. Biztosan most pihenik ki az utazás fáradalmait.
Észre sem vettem, hogy megállt mögöttem a kis piros kocsi.
- Maga nagyon friss, még nyolc óra sincs, és már úszik...
- Maga mondja? Elszállásolt egy népes famíliát, akik gondolom hajnalban érkeztek, ugráltak egy kicsit az idegein, és most itt van. - Meg kellett hagyni, hogy kifogástalanul nézett ki, mint mindig.
 
 A harmincas éveinek végén járó Jan a világ legnyugodtabb emberének tűnt. Hófehér vászoningjében olyan jelenség volt, mint egy puccos amerikai parfümreklám, ahol az ősi erőn van a hangsúly, és ahol a modellek nem a szépségükkel hódítanak, hanem azzal a tekintettel, ami szinte beleégeti a nők retinájába a fehívást, miszerint a plakát szereplője koszosan és büdösen is a világ legvonzóbb férfija lenne. Ő meg itt se nem koszos, se nem büdös, és különben is...de én meg nyúl lennék... áááhhh.
 
- Higgye el, ez nem fáradság. Jó látni, hogy fáradtan jönnek, és kisimult arccal távoznak. Aztán még akkor is ott lebeg a visszavágyódásuk a levegőben, amikor már valószínűleg régen a repülőn ülnek. Majd figyelje meg, ha Lilly hazaindul két hét múlva. Ha egyáltalán hajlandó lesz magát itt hagyni. - a tengert figyelte. - Ez itt mindenkiben nyomot hagy. Nem ismerek olyan embert, akit mindez hidegen hagyott volna.
- Végül is én sem menekültem véletlenül az íróasztal mögül egészen idáig.
- Téved. Ez nem cél, ez csak egy eszköz a változtatáshoz. Az amit itt lát, gyógyítja a lelket, de nem helyettesítheti mindazt, ami a boldogsághoz kell. A kapcsolatokat, a feladatokat.
- Még nyolc óra sincs, és már filozofál.
- Akkor kvittek vagyunk. Maga sportol, én okoskodok. Mit szólna egy finom görög reggelihez? - plakátmosolyt tűzött az invitálás mellé.
- A finom görög reggeliket pont nekem találták ki- mondtam mindezt porcukros szájjal, miután egy krémes pitét, és egy hatalmas adag kávét tuszkoltam magamba. - Ez mennyei volt.
- Zoénak mondja, a környező szigeteken őt tartják a krémes piték úrnőjének.
Valóban, a réteges tésztába rejtett vaníliás töltelék és a tetejére szórt porcukor olyan harmóniát sugárzott, mint egy vég tiszta selyem. Az íze lágy volt, és ha nem szégyelltem volna még vagy három szeletet meg tudtam volna enni. Akkor aztán végképp értelmét vesztette volna az úszás.
 
 Az asszony közben folyamatosan sündörgött. Hatalmas padlizsánokkal, egy fél báránnyal, egy tál hagymával, és egy kosár szőlővel bukkant fel időről-időre. Theo is megérkezett. Kiszállította a faluba a kenyeret, Lilly azóta biztosan hatalmas és ropogós szendvicsekkel csillapítja az étvágyát.
- Jó reggelt Lea, velünk jön a ligetbe?
- Hova?
-A ligetbe. Olíva, és citrus. Hozza magával Lillyt is. Higgye el, ilyet nem mindennap láthat.
Jan felpattant, és szóhoz sem hagyott jutni, csak kifelé tessékelt.
- Menjünk Lillyért.
- Mondja csak, nincs dolga? Úgy értem a munkája. Nem kell bemennie, dolgozni? Nem várja a főnöke? Mit szól a felesége? Nem várja otthon senki? 
- Nem, nem és nem. A magam ura vagyok. Nincs főnököm. -A többire már rá sem mertem újra kérdezni. Ő pedig nem folytatta, csak mosolyogva vezetett.
 
Lillyt a kertben találtuk. Egy macskát kényeztetett egy darab sajttal.
- Lea, ő itt Filo. Legalábbis a nyakörvén lévő cimke szerint. -A barátság egyértelmű volt, a cica minden falat után törleszkedve bújt Lillyhez. A lány furcsa volt, mintha valami bántotta volna, de amikor a ligetben várható kirándulást említettük neki, felcsillant a szeme, és egy szempillantás alatt útra készen állt a kapuban. Filo csalódottan nézett utána. Még éhes volt.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://balzsam.blog.hu/api/trackback/id/tr68566534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.