Imádom a marcipánt, és bevallom gyanakodva nézek azokra, akik nem szeretik. Mint a dohányosok a nemdohányzókra. Nem tudom, hogy mit váltana ki a bagósokból a dohánygyár, de hogy belőlem a marcipán előhozta a gyermeki lelkesedést, az biztos. Munkaügyben voltam ott, míg a kollegám a kamerával járta az üzemet, mi is belekóstolhattunk a marcipándinasztia műremekeibe: a sarokban szerényen meghúzódó állványon kis golyócskák sorakoztak, azt az utasítást kaptuk, hogy kötelező megkóstolni, mert az a csúcs. A pisztáciás krémes bonbon- mint kiderült- nemcsak a főnök kedvence: Igyekeztünk minél több időt tölteni a tálcák közelében.

A szaloncukorhoz való marcipánban látszólag nincs semmi csiribiri: egy kiló nyers, hámozott és darált mandulához egy kiló finomított kristálycukrot adnak, aztán lecsukják az űrhajó ( Orion) kinézetű keverőgépet és hagyják dolgozni egy fél órácskát. A végeredményt a raktárakban néztük meg. Színes, illatos, kispárnányi masszák sorakoztak a polcokon, legszivesebben mindet megkóstoltuk volna. 

Az alapanyag innen ügyes asszonyokhoz kerül, akik ugyanolyan gyorsan tudnak rényszarvast alkotni belőle, mint mondjuk szaloncukrot csomagolni. Ja, és még egy apróság: minden marcipánfigura picit balra néz. Ettől bájosabbak. Már amíg le nem harapják a fejüket :-D